500 éve indult Föld körüli útjára Magellán
Amerika felfedezésével a spanyolok számára kezdetben beláthatatlan térségek és gazdasági lehetőségek nyíltak meg, amelyekkel aztán az ismert módon gazdálkodtak. A portugálok – akiket alighanem sokkolt Kolumbusz felfedezése – ismét nekirugaszkodtak Afrika körülhajózásának, és noha csak a XVI: század első évtizedében, a nagy utazó halála után vált egyértelműen nyilvánvalóvá, hogy nem Indiába jutott el, hanem egy új világrészt talált, a spanyolokat megelőzve szerettek volna berendezkedni a gazdag Délkelet-Ázsiában.
1498-ban Vasco da Gama Afrikát megkerülve eljutott Indiába és ezzel a portugálok megvetették a lábukat a világnak ezen a táján – az arab kereskedők és hajósok nem kis bosszúságára. A portugálok fokozatos ázsiai térhódításából a maga módján kivette a részét az a férfi is, aki később a világot elsőként körbehajózó expedíció vezetőjeként vonult be a földrajzi utazások történetébe.
Magellán, eredeti nevén: Fernão Magalhães Portugália egyik északkeleti városában Sabrosában született 1480 táján. Nem készült hajósnak, apródként szolgált a lisszaboni udvarban. 15 éves korában mégis felcsapott tengerésznek és a portugál hajók útvonalán közlekedve megfordult számos afrikai, indiai kikötőben. 1505-ben az indiai Kannanorénál egy tengeri csatában meg is sérült. Néhány évvel később, 1509 szeptemberében egy négy hajóból álló portugál flotta kötött ki Malakka (a mai Szingapúr) kikötőjében, az egyik vitorlás fedélzetén Magellán is ott volt és az ő helyzetfelismerésének és lélekjelenlétének köszönhetően sikerült még időben megmenteni az alattomosan támadni készülő helyiektől a legénység legnagyobb részét, sőt csónakban sietett a parton rekedt társai segítségére.
Később az afrikai szolgálata idején lábsérülést szenvedett Magellán kegyvesztett lett a lisszaboni udvarban, mert alaptalanul bevádolták és nem voltak kíváncsiak a védekezésére. Kilépett a királyi szolgálatból és félrevonulva élte napjait. A könyvtárakat bújta, a térképeket tanulmányozta és megismerkedett egy kartográfussal, Ruy Falerioval, akitől először hallott arról, hogy a déli szélesség 40. foka táján egy átjáró köti össze Dél-Amerikánál az Atlanti-óceánt az akkor még Keleti-tengernek nevezett Csendes-óceánnal. Ez a közlés szinte fixa ideaként ragadta meg képzeletét, s ettől kezdve egyre inkább az a gondolat foglalkoztatta, hogy a nemrég felfedezett új kontinens körülhajózásával eljut a Fűszer-szigetekre. Akkor még nem sejthette, hogy az átjárónak vélt útvonal valójában egy nagy öböl, a később La Platának nevezett folyó kiszélesedő torkolata. De éppen ez a kusza, és végeredményben téves információ volt az, amelyre egész tervét építette. (Annak idején Kolumbuszt is egy téves adat késztette cselekvésre.) Miután a portugál udvarnál nemkívánatos személlyé vált, 1517. október 17-én elhagyta Lisszabont, és a Malakkában korábban vásárolt hűséges rabszolgája, Enrique társaságában titokban Spanyolországba utazott, hogy előadja tervét a később a fél világot birtokló V. Károly császárnak. Az audienciára néhány hónapig várnia kellett, ez alatt hősünk Sevillában időzött, ahol értékes kapcsolatokra tett szert, sőt, feleségül vette egy ott élő portugál nemes, Diego Barbosa Barbara nevű lányát. Barbosa a városi fegyvertár vezetőjeként befolyásos ember volt Sevillában. Talán ennek volt köszönhető, hogy Magellán tervét felkarolta a sevillai Casa de la Contratación (kereskedelmi ház) egyik tagja, Juan de Aranda és az ő közreműködésével Magellán végül a király előtt találta magát, akinek kifejtette, hogy Spanyolország érdeke a Fűszer-szigetek birtokba vétele, ráadásul a tordesillasi szerződés értelmében amúgy is őt illetik.
V. Károly megállapodott Magellánnal, hogy öt hajót bocsát a rendelkezésére és kinevezi a vállalkozás főparancsnokává, és amennyiben új gyarmatokat szerez Spanyolországnak, akkor alkirályként igazgathatja ezeket a területeket, utódait pedig kiváltságok illetik meg. A kilátásba helyezett 50 ezer maravédi évjáradék és a gyarmatokról befolyó összeg egyhuszada Magellán minden várakozását felülmúlta, de öröme egyáltalán nem lehetett felhőtlen, mert mind spanyol, mind portugál oldalról beindult az aknamunka, amelynek célja az expedíció meghiúsítása volt. A spanyolok elsősorban portugál származása miatt haragudtak rá, a portugálok pedig árulónak tekintették és minden lehetséges eszközt bevetettek az ellehetetlenítésére. Ez ugyan nem sikerült, azt viszont spanyol ellenségei elérték, hogy nem Magellán leghívebb embereit nevezték ki az egyes hajók kapitányaivá, s jelentősen korlátozták az expedícióban részt vevő portugálok számát is.
Az öt, 75–120 tonna közötti tömegű karavella (San Antonio, Concepción, Victoria, Santiago és a Trinidad, a zászlóshajó) 1519. augusztus 10-én, egy szerdai reggelen hagyta el Sevillát, majd közel három hetet időzött a Guadalquivir torkolatánál fekvő San Lúcar de Barrameda kikötőjében, és csak szeptember 20-án szedte fel végérvényesen a horgonyt. A vitorlásokon mintegy 235–270 személy tartózkodott (a pontos számot nem sikerült megállapítani), többségük spanyol volt, de 37 portugál, 26 olasz, 10 francia, továbbá flamandok, németek, görögök is voltak köztük. A legtöbb kapitány spanyol nemzetiségű volt, csak a „legrozogább” Santiago parancsnoka volt portugál, João Serrão. A résztvevők közül még két nevet mindenképpen ki kell emelni: az egyik a baszk Juan Sebastian del Cano (1480–1526), a Concepción kormányosa, aki később a Victoriával – az egyetlen megmaradt hajóval – hazatért Spanyolországba; a másik egy Vicenzában született fiatal olasz, Antonio Pigafetta (1491–1534), aki megírta a vállalkozás történetét.
Magellán, hogy megakadályozza a spanyol kapitányok önkényeskedését és egyben tartsa a flottillát, szigorú rendszabályokat vezetett be. Ők ezt rossznéven vették és azt is nehezményezték, hogy a főparancsnok nem tájékoztatta őket a részletekről. A kisebb-nagyobb konfliktusok szinte napirenden voltak, ráadásul már Afrika partjainál a kelleténél tovább sodródtak és csak két hónapos bolyongás után, 1519. novemberében érték el Dél-Amerika partjait a mai Brazíliában. Magellán 1520. január 10-én érkezett meg a La Plata-öböl bejáratához, arra a helyre, ahol a Keleti-tenger felé vezető átjárót remélte. A felderítésre kiküldött hajók azonban három hét elteltével azzal a rossz hírrel tértek vissza, hogy az öböl egyre szűkül, majd bezárul. Ez a tény terve átértékelésére késztette a főparancsnokot, s miután mindenképpen szerette volna körbehajózni Dél-Amerikát, kiadta a parancsot, hogy déli irányban folytassák az utat. Egyre kietlenebb partok mentén haladtak el, ami már önmagában lehangoló volt, de az időnként felbukkanó nagyobb „bevágódások”-ról is kiderült, hogy nem a keresett átjáró bejáratai. Az időjárás is egyre zordabbá vált, a viharos szelek („pamperos”) cafatokra szaggatták a vitorlákat és havat hordtak a fedélzetre. Ebben a kétségbeejtő helyzetben a spanyol főtisztek lázadást szerveztek Magellán ellen, de ő még időben vérbe fojtotta azt. Miután helyreállította a fegyelmet, parancsot adott az út folytatására. A következő hetekben felfedezték Patagóniát és az ott élő bennszülötteket, majd a téli hónapokat a hajók javításával töltötték.
Magellán a flotta legkisebb hajóját, a Santiagót felderítőútra küldte, hogy megkeresse az átjárót, de a vitorlás a megbeszélt időpontban nem érkezett vissza a San Julian-öbölben várakozó expedícióhoz, csak napokkal később bukkant fel két elcsigázott tengerész; ők elmesélték, hogy a Santiago egy folyó torkolatánál a sziklákhoz csapódott és elsüllyedt. A legénység szerencsére megmenekült és Magellánra vár.
A flotta 1520. október 24-én végre megérkezett a Keleti-tenger felé vezető átjáróhoz (ezt az utókor Magellán-szorosnak nevezte el). A főparancsnok két hajót a szoros átvizsgálására küldött, és amikor napok múlva azzal a hírrel tértek vissza, hogy jó helyen járnak, korábbi szokásával ellentétben összehívta kapitányait és részletesen ismertette a további terveit. A megbeszélésről jegyzőkönyvet is készíttetett, mintha csak sejtette volna a fejleményeket. A négy hajó legnagyobbikán, a San Antonión a legénység megbilincselte Mexquita kapitányt és a viharos időt kihasználva elszakadt a flottától és visszatért Spanyolországba. Ott a lázadók felségárulással bevádolták Magellánt, mire a hatóságok megvonták családjától az évjáradékot.
Közben a főparancsnok megmaradt három hajójával még öt napig bolyongott az átjáró labirintusában, majd 1520. november 28-án megpillantotta maga előtt a nyílt vizet, amely békés arcát mutatta éppen, ezért is kapta a Csendes-óceán elnevezést. Közel négy hónapig tartott az átkelés, ezalatt csak két lakatlan szigetet érintettek, ahol még friss élelmet sem sikerült beszerezniük. Skorbutban sokan elpusztultak, és akik életben maradtak, azok is nagyon legyengültek.
1521. március 6-án végre lakott hely közelébe érkeztek, de találkozásuk a bennszülöttekkel nem a legjobban sikerült. Egyiküket lenyilazták, mire a többiek kőzáporral válaszoltak. A részletekről Pigafetta számolt be naplójában, aki egyébként mindvégig Magellán pártján állt, s talán emiatt is zárták el vagy három évszázadra a feljegyzéseit, amikor visszatért Spanyolországba, nehogy kitudódjon az igazság az expedíció során történt dolgokról.
A három vitorlás 1521. március 16-án (az európaiak közül elsőként) elérte a Fülöpszigeteket, ezzel Magellán lényegében végrehajtotta vállalkozását, még ha távol volt is Európától. Ezt maláj származású rabszolgája, Enrique erősítette meg számára, amikor Camiguin szigeténél szóba elegyedett a spanyol vitorlásokhoz közelítő bennszülöttekkel és ők megértették a szavait. Magellán több apró szigetet keresett fel, majd kikötött Cebu szigetén, amelynek szultánját és alattvalóit keresztény hitre térítette. Ez kissé elbizakodottá is tette, és ez okozta a vesztét. A szultán hatalmát ugyanis egy kis sziget ura nem akarta elfogadni, ezért Magellán – hogy megmutassa a bennszülötteknek, egy kis csapattal is mennyire hatékonyan fel tud lépni – maga vállalkozott az ellenállás leverésére. Az ittenieknek azonban nem volt veszteni valójuk, szívósan védekeztek, mire a spanyolok rohamot indítottak. A partra szállás azonban gyászosan végződött. Mivel bárkáikkal a sekély víz miatt nem tudtak egészen a partig jutni, nehéz vértjeikben a vízbe gázoltak, és elindultak a partra. A fapajzsokkal felszerelt bennszülöttek könnyen kívül kerültek a spanyol puskák lőtávolságán, majd amikor a spanyolok éppen a fegyverek újratöltésével voltak elfoglalva hegyes dárdákkal és baltákkal támadtak rájuk. Az egyik összecsapásnál Magellán a földre került, a bennszülöttek rárontottak és mire a spanyolok felocsúdtak, parancsnokuk már halott volt.
A vezető nélkül maradt spanyolok körében káosz támadt, ráadásul Cebu korábban behódolt uralkodója is cselt vetett ellenük, végül megfogyatkozva kénytelenek voltak elhajózni. Hetekig az ismeretlen vizeken bolyongtak, mire eljutottak az annyira áhított Fűszer-szigetekhez. Mindhárom hajójuk javításra szorult, de a legrozogább állapotban a Concepción volt, ezért ennek deszkáit és tartozékait felhasználták a Trinidad és Victoria kijavítására, majd a roncsot felgyújtották. Ezután a két hajót megrakták fűszerekkel és útra keltek. A Trinidad parancsnoka, Espinoza úgy döntött, hogy nem Afrika felé megy tovább, hanem Panamába hajózik. A kedvezőtlen szélviszonyok miatt azonban nem jutott el oda, hanem hét hónapnyi hányattatás után a Csendes-óceánon visszakeveredett a Fűszer-szigetekre, ahol időközben a portugálok berendezkedtek és a spanyolokat elfogták, börtönbe vetették. Ott Espinoza és néhány társa kivételével elpusztultak, az életben maradottak pedig csak 1526 táján kerültek vissza Spanyolországba.
A Victoria, amelynek Juan Sebastian del Cano lett a kapitánya, 1522. február 13-án hagyta el Timor szigetét, május 20-án megkerülte a Jóreménység-fokát, majd a Zöld-foki-szigetek érintésével 1522. szeptember 22-én befutott a Guadalquivir torkolatába (közben Pigafetta felismerte, hogy egy napot "nyertek", mivel áthaladtak a "dátumvonalon"). A 18 tengerészt nagy ünneplésben részesítették Spanyolországban, a fűszerrakomány pedig, amelyet a Victoria magával, hozott bőségesen kárpótolta az expedíciót finanszírozó bankokat és kereskedőket. Azzal senki sem törődött, hogy Magellánt tisztázzák az alaptalan vádak alól, minden túlélő a maga érdemeit hangoztatta, Pigafetta naplóját pedig három és fél évszázadra eldugták a nagyvilág elől.
A sikeres vállalkozás híre szinte azonnal elterjedt Spanyolország határain túl is. Európában többnyire Magellán szerepével is tisztában voltak, és elsősorban Peter Martyr, valamint az erdélyi származású Maximilianus Transsylvanus nyomtatásban is közreadott leveleiből nagyon sokan értesültek a történelmi jelentőségű eseményről, a Föld első körülhajózásáról. Magellán vállalkozásának tudományos jelentőségét aligha kell külön is hangsúlyozni. Ez volt az első kézzelfogható bizonyítéka a Föld gömbölyűségének és elsősorban annak, hogy a szárazföldeket egy világtenger fogja közre, amelynek kiterjedése jóval nagyobb, mint ahogy azt addig feltételezték.
De volt ennek az utazásnak politikai és gazdasági vetülete is. A spanyolok és a portugálok egyre gyakrabban kerültek konfliktusba egymással Délkelet-Ázsiában, és a fűszerkereskedelemből származó hatalmas nyereség más európai országokat is arra ösztönzött, hogy hajókat küldjön a távoli térségekbe.
