125 éve született az egyik legjelentősebb magyar gondolkodó
Kevés hazánkfia ásta bele magát oly mélyen az emberiség egyetemes kulturális hagyományába és közvetítette azt oly nagyívűen századunkban, mint Hamvas Béla. Nem eredeti szeretett volna lenni, csupán normális. És csupán elhallgatás és megalázás jutott ki néki abban az életellenes rendszerben, amelyből világítótoronyként magasodott ki.
Hamvas Béla 1897. március 23-án született az akkor még jórészt magyar többséggel és kulturális háttérrel bíró Eperjesen, Sáros vármegye székhelyén. Apja Hamvas József, evangélikus lelkész, aki a fia születése után lelkészi hivatását odahagyva a pozsonyi Evangélikus Líceum tanára lesz és a családjával együtt a koronázó városba költözik.
A fiatal Hamvas a zene és az irodalom iránt is érdeklődik, már kamaszként komponál és publikál. Az első világháború idején diáktársaival együtt önkéntesnek jelentkezik. Az 1916-os Bruszilov-offenzíva idején idegsokkot kap, majd a gyógyulása után az olasz frontra tartó csapatszállító vonatot ért bombatámadásban újra megsebesül. Lábadozása idején kezd komolyabban foglalkozni irodalommal és bölcsészettel, főként Kierkegaard, Dosztojevszkij és Nietzsche művei ragadják meg.
Közben bekövetkezik az impériumváltás, és mivel édesapja elutasítja, hogy hűségesküt tegyen a Fölvidéket megszálló csehszlovák hatalomra, a családjukat kiutasítják Pozsonyból. Budapestre költöznek, Hamvas Béla a Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatja tanulmányait magyar-német szakon, de bejár az orvosi karra és zeneelméletet is hallgat.
Több lapnál is újságíróskodik és publikál, de legállandóbb munkahelye a Fővárosi Könyvtár lesz, amelynek kisebb megszakításokkal 1928-tól egész 1948-ig alkalmazottja. A nemzetközileg elismert Kerényi Károly vallástörténésszel együtt megalapítják a klasszikus görög hagyományra építő Sziget-kört, amelynek Szerb Antal, Németh László, Prohászka Lajos, Molnár Antal és mások is tagjai lesznek. Hamvas azonban másként képzeli a közös munkát, így az együttműködésük néhány év után megszakad. Ezekről a tapasztalatairól és a dalmát tenger hatásáról, ahol Hamvas a nyarait töltötte korábban, a Magyar Hyperion című művében ad számot.
Első, sikertelen házassága után 1937-ben újra megnősül és Kemény Katalin művészettörténész írónőben életreszóló szellemi partnerre talál.
A II. világháborúban többször behívták szolgálatra. A háború vége felé az orosz fronton szabadon engedte a rábízott zsidó munkaszolgálatosokat, majd dezertált és az ostromlott Budapesten bujkált. Sikerült az orosz Gulágra irányuló transzportból is megszöknie. A háború után szinte a semmiből kellett neki is újrakezdenie, mert a publikálatlan írásai és könyvei megsemmisültek, amikor a remetehegyi lakásukat bombatalálat érte.
Hamvas a háború alatt Lao-ce, Konfuciusz, Hérakleitoszt, Henoch próféta és Jakob Böhme műveit fordítja és megírja többek közt A bor filozófiáját, Az öt géniuszt, majd az orosz fronton írt A háború nagysága és az ember kicsinysége feljegyzéseit, továbbá a Scientia Sacra I. könyvét és hozzákezdett Az ősök nagy csarnoka gyűjteményének is.
A háború után egy harminckötetes könyvsorozatot jelentetett meg az Egyetemi Nyomdában, összeállítja az Anthologia Humana: Ötezer év bölcsessége gyűjteményét, új szellemi munkaközösséget alapít Szabó Lajossal és Tábor Bélával az emberiség kulturális hagyományának megőrzésére és továbbadására. Másokkal, mint például a kultúrtörténész Várkonyi Nándorral és a költő Weöres Sándorral is élénk szellemi kapcsolatokat ápol, utóbbi neki ajánlja az 1945-ben megjelent A teljesség felé című művét.
Lukács György a kommunista párt főideológusa azonban nem nézi jó szemmel Hamvas tevékenységét, megsértődik rá és Keszi Imre és mások közreműködésével kitiltják Hamvast a magyar szellemi életből. Ezután kertészkedésből és segédmunkás fizetésből él, de minden szabad percét a gondolkodásnak és a rejtve írásnak szenteli – közönség híján az örökkévalóságnak írja a Karnevál című nagyregényét, az Unicornis, a Silentium, Mágia szutra, majd élete végén a Patmosz és Scientia Sacra II. könyvének esszéit.
1968-ban bekövetkezett haláláig csak egy művét adták ki, Az egzisztencializmus után címmel a Látóhatár c. folyóiratban. Reneszánsza a ’80-as években kezdődött, amikor kiadták A világválságot és a cenzúrázott Karnevált tízezer példányban, amit napok alatt szétkapkodtak.
Hamvas számára az írás életfunkció volt, olyan, mint az ima vagy egy jóga-gyakorlat. Saját életével hitelesítette gondolatait. Kulcsfogalmaival, a hagyománnyal, a derűvel, az áttetszőséggel, a egyetemes szellemi irányultsággal és a többivel éberségre próbált ösztönözni egy széteső világrendben. Olvasni őt olyan, mint újra bekerülni az emberiség kulturális hagyományának vérkeringésébe.
Barátja, Molnár Antal róla mintázta A halállátó c. regényében Boethius, az utolsó római és első keresztény gondolkodó alakját.
