„Egy meztelen lélek zokogása” – 150 éve született Ivan Krasko
„A XX. század szlovák lírájának kapunyitója volt” – írta róla Szalatnai Rezső. De ugyanúgy járt mint a kor másik nagy szlovák költőóriása, Pavol Országh-Hviezdoslav. A szlovák nyelv olyan tempóban modernizálódott az elmúlt évszázadban, hogy ma már mindkettőjüknek csak az emlékezete él, a költészetük mára kikopott a mindennapokból.
Bár a 111 nevezetes szlovák között már nem szerepel, emlékét mind Gömörben, mind Csehországban, mind Romániában őrzik. S nemcsak a költő emlékét, hisz vegyészmérnökként, majd politikusként is beírta magát a szlovákok emlékezetébe. Bár Gömörből indult, s költészetének szinte minden darabját lefordították magyarra, magyar nyelvű kötete sosem jelent meg. 150 éve született Ivan Krasko.
Gömörben Rimaszombat mellett három település is a magáénak vallja. Kőhegyen, vagyis Lukovistyén született, költői nevét a szomszédos Kraskovo településnek köszönheti, valamint Svetozár Hurban-Vajasnskýnak, míg valódi nevét egy XX. században, a trianoni döntés után alapított telepesfalu, Bottovo őrzi. Ugyanis Ivan Kraskot eredetileg Ján Bottónak hívták. Ugyanúgy, mint híres elődjét, a nála jó pár évtizeddel korábban élt romantikus poétát, akinek a Sárga liliom és a Jánošík halála című neves, máig élő munkákat köszönhetjük. Bár evidensnek tűnik (s e sorok szerzője is sokáig azt hitte), a parányi telepesfalut mégsem a neves elődről, hanem Ivan Kraskoról nevezték el. Maga a szülőfaluja nevét is inkább a költő halála után, 1958-ban kapta szárnyra a hír, ugyanis bár élete túlnyomó részét idegenben élte le, a szülőfalujától távol, a pozsonyi hivatalos búcsúztató után mégis itt temették el, sőt pár évtizeddel később, 1994-ben vejét, a szintén neves prózaírót, Ladislav Mňačkót (A halál neve Engelchen) is.
Jómódú parasztcsaládból indult, s 11 évesen, 1887-ben már Rimaszombatban, az Egyesült Protestáns Gimnázium egykori épületében találjuk (a ház falán ő is rajta van az intézmény neves diákjait felsoroló emléktáblán), ahol magyarul tanul (ma az állami gimnázium is az ő nevét viseli), Gömörből Erdélybe kerül, ahol előbb a nagyszebeni német gimnáziumban folytatja a tanulmányait, majd Brassóban érettségizik le 1896-ban. Hazatér, pár évig szülőfalujában és Meleghegyen dolgozik, majd 1900-ben beiratkozik a prágai Műszaki Egyetemre, ahol vegyészmérnöki diplomát szerez. Itt a Detvan nevű szlovák egyesület aktív tagja lesz, s kedvtelésből már írogat is, de versei szigorúan álneveken jelennek meg, mintha félne attól, hogy elragadja őt a vegyészmérnöki szakmájtól a költészet. Egy Prága melletti kis faluban, Kloboukyban található cukorgyár lesz vegyészmérnöki pályájának első állomása, majd innen egy másik cseh településre Slanýba kerül, ahol több találmányon is dolgozik. Mindkét település büszkén őrzi az emlékét, előbbi helyen 2021-ben, utóbbi településen már 2004-ben emléktáblával tisztelegtek előtte.
A mérnöki és feltalálói pályáját a nagy háború törte derékba, ugyanis őt is bevonultatják, a besztercebányai 16. honvédezred tisztjeként megjárja az orosz, olasz és román frontot is, de sokakkal ellentétben ő túléli a borzalmakat. Hazatérése után belecsöppen a nagypolitika egyéniséggyilkos mókuskerekébe, a költészettel teljesen leszámol, s minisztériumi tisztségviselő, majd parlamenti képviselő és szenátor lesz a prágai Nemzetgyűlésben. Ez az a korszak, a csehszlovák állam úttörő évei, az ún. első köztársaság, amelyben neki is fontos szerep jut a mindennapok politikai csatározásaiban.
Igaz, immár nem Hlinka pártjának, hanem a kommunista párt színeiben politizálnak, s épp a szocialista jövőt építik rendületlenül. Az érintett elvtársak – akiknek a többsége természetesen jól beszél magyarul – vérig sértődnek, s mivel mindkét állam az internacionalizmus fényes útján halad a beláthatatlan jövő felé, betiltatják és zúzdába küldik a könyvet. A könyv szerzője, Juhász János ekkor már családjával együtt Ausztriában él, s csak sejtjük, hogy ekkoriban, vagyis 1956 táján hal meg. Krasko 1938-ig marad a politikai életben, amikor Csehszlovákia szétesik, a nyugdíjaztatását kéri, s teljesen visszavonul. Egy ideig még Pozsonyban él, majd átköltözik Pöstyénbe, ahol utolsó évtizedeit tölti. Az új rendszer másokkal ellentétben nem firtatja a múltját, sőt 1946-ban megkapja a nemzeti művész elismerést.
Ha valakiről, róla tényleg elmondhatjuk, hogy kedvtelésből és rejtőzködve írt. Első verseit a Turócszentmártonban megjelenő Slovenské pohľady közli, vagyis Svetozár Hurban-Vajanský, aki nagy lelkesedéssel fogadja az újszerű hangütést. Ezek az első versek még Janko Cigáň álnéven jelennek meg, s egy költőtárs, František Votruba leplezi le egy tanulmányában, ki is rejtőzhet a fura álnév alatt. Ezt követően Vajanský lesz az, akitől az Ivan Krasko költői nevet kapja, hisz Ján Botto neve már foglalt a szlovák irodalomban. Krasko teljesen új, akkor nagyon modernnek tűnő hangot ütött meg a szlovák irodalomban, legnagyobb hatással talán a francia Verlaine volt rá, de szerette Ady Endre és a román Mihai Eminescu költészetét is, ahogy a cseh irodalomból Antonín Sova, Otakar Březina, Karel Hlaváček és Karel Toman hatott rá.
Ne feledjük, a szlovákon és a csehen kívül kitűnően beszélt magyarul, románul és németül is. Vajanský volt az, aki folyamatosan biztatta a további írásra és a közlésre is, így előbb a Dennica című folyóiratban jelent meg 1908-1909-ben egy kilenc versből álló ciklusa, majd immár túl a harmincon 1909-ben látott napvilágot egy vékonyka versfüzete Nox et solitudp, vagyis Éjszaka és magány címmel. Ekkor senki se gondolta volna, hogy már csak egy kötete jelenik meg, mégpedig három évvel később, 1912-ben Versek címmel. Amelyben már megmutatkozik szociális érzékenysége is. Bár elég merész a párhuzam, ha a magyar irodalmat nézzük, talán Áprily Lajoséval rokonítható a költészete.
Valahol messze,
sötét erdők közt
csendes, halk, békés
kis fehér falu
simul a földhöz.
Benne ősrégi
komoly nézésű
házak hallgatnak.
Az egyik házban
gondoktól őszült
édes jó anyám
ül magányosan
a vén asztalnál.
– kezdi Vesper dominicae című versét, amelynek első fordítója az a Darvas János, aki szerepelteti a költőt az 1934-ben Hegyország hangja címmel megjelent, szlovák költőket felmutató antológiájában. Krasko később több antológiában is szerepel, Szalatnai szerint szinte az összes (alig 80 versről van szó) költeménye megjelent magyarul. Zádor András a nyolcvanas években mindkét, cseh és szlovák (XX. századi cseh és szlovák költészet), illetve szlovák költőket bemutató antológiájában (Cseresznyevirágok balladája) szerepelteti. Mindkettőben 8-8 versét közli, az előbbiben Fodor András és Garai Gábor, utóbbiban Majtényi Zoltán fordításában. Utóbbiról is csak kevesen tudják, hogy a családja még Lichtmannegger néven Gömörből származott el Budapestre. De fordítja őt Monoszlóy Dezső is, az ő fordításában idézzük a szociális érzékenységét is megcsillantó Bányászol című versének a részletét:ű
„Indul a csákány, a sereg, vár a tárna.
Reszket a lámpásuk vízszomjazó lángja.”
Dübörgő léptükre a hajnali szellő:
Bányász-szerencsére biztatva köszöntő.
Felborzolt szőrével dúl, üvölt a Démon,
szeméből a szikra szétpattan vakítón.
A fronton egy hosszabb háborúellenes verscikluson is dolgozott (Eli, eli, lama sabachtani? – Istenem, Istenem, Istenem miért hagytál el engem?), de ez és a régi szláv történelmi egyéniségeket versbe foglaló költeményei is befejezetlenül maradnak. A nagy háború után már csak elvétve ír, az elkövetkezendő évtizedekben keletkezett költeményeit csak pár évvel a halála előtt, 1952-ben gyűjti kötetbe Dalaim címmel.
Már a halála után, 1961-ben jelenik meg az összes verseit tartalmazó gyűjteménye. Verseit a magyaron kívül angolra, franciára, németre és oroszra is lefordították. Fordított ő maga is, a német szimbolizmus jeles alakja, Richard Dehmel verseinek a tolmácsolása mellett egész kötetnyit ültetett át szlovákra román költők, köztük példaképe, Eminescu verseiből is. Ez a kötet még életében, két évvel a halála előtt jelent meg. Krasko próbálkozik novellaírással is, de szülőfaluja és Kraskovo történetét is megörökítette, míg kémiai szaklapokban vegyészeti tanulmányai jelentek meg. „Még a gimnáziumban olvastam a verseit, szerettem őket, de már akkor nehézkesnek tűnt számomra az óvilági nyelvezete” – írja róla Peter Bilý, a kortárs szlovák költészet egyik jelese.
Bár ő is úgy járt mint Hviezdoslav, s ma már nem nagyon olvassák a verseit, emlékét nagyon is ápolják. 1955-ben, vagyis még az életében létrehozták azt a róla elnevezett díjat, amelyet évente a legígéretesebb pályakezdőnek ítélnek oda, Pöstyénben és szülőfalujában is emlékház őrzi az ottlétét, s szülőfaluja egykori polgármestere, Jozef Mitter tavaly emlékkönyvet is kiadott Ivan Krasko költő emlékezete címmel. „Krasko sosem vezetett naplót, nem hagyott maga után életrajzot, sőt kifejezetten rejtőzködő életmódot élt” – mondja portálunknak Mitter, aki felkereste a költő csehországi tartózkodási helyeit is, hogy minél pontosabb képet kaphasson az utókor a XX. századi modern szlovák költészet úttörőjéről.
Ó, érezted? … Utánad a meddő vágy viharzott!
S mély, nyugtalan éjben izzott a szempár.
Rád-izzott szemem, parázsfényű szempár.
S mint lidércláng libbent hajód után...
Ó, láttad hát!… Libbent hajód után...
(Majtényi Zoltán fordítása)
