A Csallóköz szíve
A közelmúltban egy gyönyörű kiállítású, krétapapírra nyomtatott, A4-es formátumú könyv jelent meg Csallóköz „szívéről”, Dunaszerdahelyi antológia címmel. Összeállította és szerkesztette Nagy Attila, s a Biró Márton Polgári Társulás kiadásában látott napvilágot.
Megjelenését támogatta Dunaszerdahely Város Önkormányzata, valamint számos intézmény és magánszemély. Rögtön az elején hadd utaljak írásom címére is; meg kell jegyeznem, hogy a könyvben, az antológiában számos múltbéli, de mai szerző is megjelenik munkájával, vagy annak részletével. A kortárs írók közül többek között: Bíró Szabolcs, Hodossy Gyula, Kulcsár Ferenc vagy éppen az esperes Bozay Krisztián. Épp Kulcsár Ferenc vallomásának kulcsszavai „kéredzkedtek” be a címbe. Mondandóját így kezdi:
A Dunaszerdahelyt beszédesen meghatározni igyekvő »szállóige« a várost a Csallóköz SZÍVének mondja.”
Írása végén pedig így összegez:
Egy másik, a városunkat jellemző szállóige szerint Dunaszerdahely a felvidéki magyarság FELLEGVÁRA. Nos, a fellegvár a várnak a legjobban védhető része, nehezen bevehető erődítmény. Azt jelenti ez, hogy Dunaszerdahelynek – fellegvárként – a felvidéki magyar nemzetrész »legjobban védhető részeként« kell viselkednie, s ez mindannyiunk felelőssége: a város vezetőitől kezdve az értelmiségén át valamennyi polgáráig. A hívő ember arra kéri az Urat, hogy igaz SZÍVet teremtsen neki; miért ne teremthetnénk hát mi is – öntudatos polgárként, ki-ki a maga helyén és lehetősége szerint – hiteles, igaz SZÍVet a Csallóköznek, mintegy példaképpé téve a várost a többi felvidéki magyar település számára.”
Így ír Dunaszerdahely polgáraként, igaz „híveként” Kulcsár, aki ifjú emberként a „keleti végekről”, a Bodrogközből érkezett a Csallóközbe.
Visszatérve a kiadványhoz, az antológiához, amely egyben olvasókönyv is mindazok számára, akik az egyes szerzők révén felidézhetik e város történetének epizódjait… A kötet szerkesztője, összeállítója, Nagy Attila helytörténész nem kíván megbirkózni a lehetetlennel, a város történetének részletes taglalásával. Nem is ez a célja. Inkább arra törekszik, hogy a feltárt, megkeresett és közreadott anyaggal a város és környéke korhű „lenyomatát” tapinthatóvá tegye az olvasók számára úgy, hogy bele tudják képzelni magukat nemcsak egy-egy korszak történelmi „kulisszái” közé, de talpuk alatt érezzék a várost, s a „vízjárta” Csallóközt. Mint maga is írja (Üdvözlet az Olvasónak! ) a könyv elején:
a kötet lapjain nem feltétlenül a történelem nagy eseményei kerülnek egymás mellé. Sokszor fontosabbá válik egy-egy pillantás, egy elejtett mondat, egy utca hajdani képe, egy harang kondulása vagy egy rég elfeledett ember néhány sora. A múlt ugyanis benne rejlik a mindennapok apró mozzanataiban is: a várakozásban és a hazatérésben, az örömben és a veszteségben, a ragaszkodásban, a szenvedélyben, az illatokban, az ízekben, a színekben – sőt még a hétköznapok olykor nehezen elviselhető ürességében is.”
Sok mindent tartogat tehát ez a „mozaikszerű” antológia, amelynek darabjai szervesen illeszkednek egymáshoz, bővítve, kiegészítve, jobban megvilágítva e város történetét, régi-régi, és nem is olyan régi életét, múltjának fontos állomásait és szilánkjait, mert „emléktöredékekből próbál átadni valamit”. Aztán majd a könyvet lapozgató, a korabeli ábrákat, fényképeket nézegető, az érdemi szöveget olvasó, a város iránt érdeklődő ember ráébred arra, hogy az antológia mely darabja, „emléktöredéke”, szilánkja ragadta meg érzelmileg a legjobban. Mert ezek a szövegek és „történetek” nem csak az értelemre hatnak. A könyv „nem hagyományos értelemben vett irodalmi antológia, és nem is szabályos helytörténeti szöveggyűjtemény”, és talán éppen ettől válik izgalmassá, nemcsak a „bennfentesek”, hanem az „egyszeri” szerdahelyi ember számára is, még akkor is, ha bizony a kötetben előforduló régi szövegekkel meg kell birkózni. De micsoda szövegek ezek! S milyen érdekes olvasmányélmény érezni a régi magyar nyelv zamatát. Mert „a kötetben szereplő kortárs szerzők saját művei mellett az antológia régebbi kiadványokban és levéltári forrásokban fennmaradt szövegeket is közread.” S az olvasó így szembesülhet a korabeli magyar nyelvvel és helyesírással. S itt mindjárt idézhetnék például Csaplár Benedek: Csallóközi, különösen Duna–Szerdahely–táji népszokások című gyűjtéséből.
Ha a tehén teje elapad: azon kaszakővel szokták tőgyét megnyomkodni, mely karácson estén az asztalon hált; (…)”.
Ipolyi Arnold: Duna–Szerdahely című írása a Csallóközi úti-képekből való, s a város bemutatása mellett kicsit dohog is a szerző az általános műveltség hiánya miatt:
Hiányzik még a műveltség azon foka nálunk, melly hasonló szellemi értékeket, az olvasást és egyesülést s általában a magas czélokért való lelkesedést életkellékké tenné.”
Az antológia Dunaszerdahely városát számos vonatkozásban teszi érdekessé még akkor is, ha a kötet, mint fentebb írtam, mozaikokból tevődik össze, s ezek a mérhetetlen idő fonala mentén kalauzolják végig az olvasót. Bíró Szabolcs a 14. század közepének Szerdahelyére, Csallóközébe kalauzol el bennünket, de Vámbéryról is megtudhatunk sok mindent, miközben olyan „apróság” is lekötheti a figyelmünket, mint a szerdahelyi éjjeliőrök éneke… A könyv évszázadokon átívelve és meg-megállva mutat be sok mindent a város régi múltjából a közelmúltig, számos témát, érdekességet is felvillantva. Tanulságos, élvezetes könyv a Dunaszerdahelyi antológia, amelynek írásai, információi, tudnivalói, mozaikjai egy egésszé összeállva, összerendeződve érdekes képet villantanak fel a városról, az őseink életéről, s végső soron rólunk is.
