Nyári (katolikus) pánikula
Bizonyára ez a nyár is vissza nem térő élményeket rejteget, persze a veszélyek is itt lappanganak körülöttünk. Kezdeném egy mókás jelenettel: most, nyugdíjasként gyakrabban átjárok Budapestre – örömmel veszem tudomásul, mennyire ingyen utazhatok – élvezhetem a boldog idős kort, párhuzamban az aránylag jó egészségemmel. De, hozzá kell, hogy tegyem sokat teszek ennek érdekében, sportolok, mozgok, hegyet mászok – sőt, ebben a hőségben az egyes tátrai turista-útvonalak előírd időhosszamain jóval belül… Ez persze azzal is jár, hogy rendszeresen eljárok az előírt orvosi ellenőrzésekre. Így történt most nyáron is.
Eddig a példaérték – s ezt most remélem a pozsonyi MHD-egyik ellenőre sem olvassa. Épp a villamosra várakoztam, vettem két vonaljegyet a villamosra – majd felszálltam – és pestiesen helyet foglaltam. Csak a plébániámon lettem figyelmes arra, hogy elfelejtettem érvényesíteni („lyukasztani” – mondtuk régen). Azok a régi szép idők… de utólag nem estem pánikba, tanultam az esetből, legközelebb figyelmesebb leszek – főleg így nyugdíjasként.
Még aznap egy példaértékű csodás gestusban is részem volt. Micsoda emberséges magatartás kellett a mozdonyvezető részéről, hogy a nemzetközi gyorsvonat a kieső helyi járatot nagylelkűen „bepótolta”, s Érsekújvár – Párkány között valamennyi kis állomáson megállt, mit sem törődve a nemzetközi elégedettlenséggel a többi utas részéről. Ez az igazi, nagybetűs Emberség.
A címben szereplő „katolikus pánikula” viszont egy sokkal mélyebb tapasztalatomat szeretné felvázolni, ami komoly pánikot jelent számomra is. A vasárnapi szentmisén épp arról „papoltam”, mennyire igaz, hogy meg kellene tanulnunk spórolni a vízzel, villamos árammal stb. Példaként felhoztam, hogy most is teljesen fölöslegesen világít az a három csillárunk, ami a templom mennyezetét díszíti… de hiába, megismételtem – és hiába. A mise végéig senkinek nem jutott eszébe bátorságot venni és lekapcsolni, megszegni a szokást. Mit fognak szólni, miért pont én – alapon. Makulátlan hírnevem, önérdekem fontosabb, mint a közérdek? S közben arról beszéltem, mennyire fontos lenne, hogy nehéz időkben (mint régen is), az önérdekeket felül tudná írni a közérdek. Az idei nyári kánikulában bőven akad erre alkalom, nem ivóvízzel locsolni, fölöslegesen autót vagy szobakutyát „mosdatni rendszeresen” stb. stb. Sajnos mégis a közérdeket gyakrabban felülírják az önérdekek – nehogy már a szomszéd pázsitja zöldebb legyen…
Kezembe vettem a Bibliámat, válaszokat kerestem, mikor és hol kezdődött ez az önző emberi magatartás? Már a Paradicsomban? Már ott, amikor az a bizonyos kísértés először elhangzott: tudni mi neked a jó, a jobb? A nekemista magatartásforma kibontakozása? Ebben nem vagyok biblikus szakember, ahogy a gyermekpszichológiában sem. Azt viszont tudom, minden ember életében eljön egy időszak, amikor már nem azt mondja: a baba éhes, hanem éhes vagyok. Amíg (én) a baba éhes, addig érezhető, hogy a gyermek számára mintha egyértelműen fontosabb lenne a közérdek, a közügy? Lehet, hogy túlságosan korán kinövi?
Lehet, a Biblia pont erre monda: boldogok a gyermekek, ilyeneké a Mennyek országa – akik számára még fontosabb a közérdek, mint az önérdek? Lehet, hogy a személyiségfejlődés tévesztett irány az önzés birodalma felé? Manapság nehezen elképzelhető egy felnőtt, aki számára a közérdek lenne választási kényszer esetén a mérvadó – sőt netán saját önérdeke rovására. Nem ezt látja, tapasztalja, tanulja a gyakran ellaposodó médiából. Mert ott mindenki boldog, mosolyog, éli az életét – figyelmen kívül hagyva a közérdeket – tisztelet a kivételnek.
Katolikus papként, be kell, hogy valljam – idős koromban már egyáltalán ne sajnáljon senki, hogy nincsnek unokáim. Szomorúan hallgatom, ahogy panaszkodnak kortásaim: atya, én már szólni se merek az unokáknak, azonnal „letorkolnak”… mama, papa, ti csak ne szervezzétek az én (magán)életemet. Több világi hívő csodás katolikus táborokat, rendezvényeket szervez fiatalok számára a nyáron – de a toborzás, az a legnehezebb.
A nagyszülők szíve szakad meg: bezzeg, ha a mi időnkbe lett volna ennyi lehetőség… - sóhajtják. De a fiatalok, a tinik ma már önállóak, a nyári szünetben nem brigádot keresnek, hogy legyen kis zsebpénzük, hanem bulit - s lehetőleg olyat, amit a facebookra, TikTok-ra feltéve kortársai majd jól megirigyelnek.
Nem akarom bántani a mai fiatalokat – mi is voltunk fiatalok – viszont nem biztos, hogy ők lesznek elégedett idősek. Ez aggasztja szerintem leginkább a nagyszülőket, és szerintem joggal. Az egyre végtelenebb lehetőségek egyre kevésbé elégedett embert „nevelnek ki”. Merem ezt állítani azért is, mert a nemrég elhunyt Mendl doktort idézve – a szülők mindent megtesznek annak érdekében, nehogy átlagos, de elégedett fiatalokat neveljenek, a kivételesekre vágynak. Saját, nem megvalósult vágyaikat próbálják utólag megvalósulva látni. A legtöbb gyereket a túlzott „anyai szeretet” teszi tönkre – eddig Ivan Mendl idézete. A jelenlegi fogyasztó társadalom pedig jól tudja, mekkor a szükség van örökké elégedetlen állampolgárokra.
