2021. március 20., 11:09

Lízna atya továbbment

Ahogy az online térbe szorult szerkesztőségi gyűléseken lassan formát öltött az Esterházy János születésének 120. évfordulójára készülő emlékszámunk, a javaslatok között szinte elsőként merült fel František Lízna jezsuita atya neve.

Fotó: MTI/Kovács Tamás

Éppen egy éve, 2020 márciusában volt szerencsém találkozni vele Budapesten. Az Esterházy-emlékérmek átadásának előestéjén tartott előadást a budapesti jezsuita kulturális központban, a Párbeszéd Házában. Megindító volt. A néhány jelen levő felvidéki magyar fiatalnak talán még inkább, hiszen eredetiben élvezhettük az atya igen sajátos, édes-keserű, ízig-vérig cseh humorát.

Lízna atya saját egyházán belül is különleges személyiségnek számított.

Annyira komolyan vette az embertársain való segítséget, hogy gyakran hajléktalanokat, romákat, frissen szabadult bűnözőket vagy hátrányos helyzetű fiatalokat fogadott be a Vyšehorkyban található parókiájára, akik aztán, mesélte mosolyogva, időnként meglopták, kirabolták a sekrestyét, sőt, előfordult, hogy meg is verték.

Egyik pártfogoltja például ellopta tőle a kommunizmus idején tanúsított kiállásáért (a Charta ’77 egyik első aláírója volt) kapott Masaryk-érmet, mire az atya csak annyit mondott a csendben figyelő budapesti hallgatóságnak,

hálás ezekért a lopásokért, hiszen „segítenek betartani a szerzetesként tett szegénységi fogadalmamat”.

Lízna atyán látszott, a földi szenvedés nem különösebben érdekli, jutott már neki elég. A kommunizmus idején öt alkalommal zárták börtönbe, egy ideig együtt raboskodott például Václav Havellel is. Ő maga úgy fogalmazott, már az anyaméhben sem szerette a kommunistákat.

1974-ben szentelték pappá, de egészen a rendszerváltásig nem gyakorolhatta hivatását. Gyári munkásként, segédápolóként dolgozott, fizikai munkát végzett.

A rendszerváltás után már papként, szerzetesként is szolgálhatta Istent, s mindent meg is tett azért, hogy megfeleljen ennek a hívásnak. Maga kérte, hogy börtönlelkész lehessen, így került 1995-ben a Vyšehorkyban található plébániára, ahonnan gyalog járt be a mírovi börtönbe. Itt találkozott először Esterházy János emlékével, s ez a találkozás egy életre szólt. Az őt meglátogató magyar küldöttségnek néhány éve azt mondta, a gróf lett az ő egyik legjobb barátja.

Nem lehet véletlen, hogy a Jóisten éppen Lízna atyára osztotta ki, hogy az egyik tanúságtevő legyen Esterházy János boldoggá avatási eljárásában.

Külön története van ennek is. Az atyánál rákot diagnosztizáltak a kétezres évek elején, paptársai és püspöke is azt gondolta, néhány hónapja van csak hátra.

Mikor az Alamóci Szent Vencel-székesegyházban Esterházy boldoggá avatásáért misét tartó magyar hívek ezt megtudták, Lízna atyának is helyet találtak imáikban.

Később azt mesélte egy interjúban, a vele Esterházyn keresztül baráti kapcsolatban álló Molnár Imre félve hívta fel a parókiát, milyen állapotban lehet a beteg pap, mire a házvezetőnő közölte vele, Lízna atya remekül van, éppen a világot járja valahol.

Idő előtti nyugdíjazása miatt Lízna atya ugyanis zarándoknak állt. Előbb Szent Jakab városába, Santiago de Compostelába, majd néhány évre rá a Krímbe zarándokolt el gyalog, abba a városba, ahol Szent Konstantin és Metód megtalálta I. Kelemen pápa földi maradványait. Az atya később azt mesélte, mindkét úton folyamatosan imádkozott Esterházy Jánoshoz, mikor már úgy érezte, nem bírja tovább, csak az akarat és Istenbe vetett hite vitte előre.

Tovább kell mennem!

Ezt a címet adta magyarul is megjelent, puritánságában rendkívül szórakoztató útinaplójának, amelyet compostelai zarándoklatáról írt.

Ezeken a hasábokon nem egy szubjektív visszaemlékezésnek, hanem egy interjúnak kellett volna állnia. Március negyedikén azonban ez a sokat látott és sokat szenvedett pap visszaadta lelkét a teremtőjének. Lízna atya továbbment…           

Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/11. számában.

Megosztás
Címkék