Fentről jön a segítség

Távoli rokonságban sincs a pedagógia a betegápolással. Hogyan alakult így a pályád?

Az egyetem után próbáltam pedagógusként elhelyezkedni, de sehol sem volt hely. Mivel az egészségügy is vonzott, elvégeztem egy betegápolói tanfolyamot. Dolgoztam betegápolóként az osztrákoknál és Németországban, ahol sok megalázást kellett elszenvednem. Volt, akit az zavart, hogy kövér vagyok, másnak egyéb baja volt velem. Még pofont is kaptam egy demenciával küzdő bácsitól. Elegem lett, hazajöttem. Itthon adódott egy új lehetőség, egy idős bácsi ápolása.

Egy darabig nem akartam kötélnek állni, de rövid idő alatt úgy összeszoktunk, hogy kisjányának szólított, sokszor reggelivel várt, szeretett velem beszélgetni. Közben jöttek az újabb és újabb felkérések, és egyszer csak azt vettem észre, hogy beleszerettem ebbe a szakmába.

A továbbiakban már nem is kerestem a végzettségemnek megfelelő állást.

Fáradozás, lemondás, áldozat. A legtöbb embernek ezek jutnak eszébe a betegápolásról. Pedig van ebben szépség is.

Igaz, hogy Istent szolgálom az embertársaimban, de be kell vallanom, vállalásomat nem vallási elkötelezettség, inkább a betegápolás szeretete motiválja. Szerencsére nem undorodom különösebben semmitől. Nem okoz gondot a pelenkázás, a gyomorszonda használata és más teendők. Azt tapasztaltam, hogy ezek sokszor a betegek számára kellemetlenebbek, mint nekem. Nehéz legyűrniük a kiszolgáltatottságot és szégyenérzetet, főleg a fiatalabbaknak, de minden esetben megszokjuk egymást. Nem csak én adok, ők is nagy pluszt tudnak adni nekem. Az idősebbek a tudásukkal, a tapasztalataikkal segítenek.

Például fát metszeni egy Parkinson-kóros bácsitól tanultam. Emellett nagyon tudnak szeretni és ragaszkodni.

Emlékszem a 85 éves bácsira, akin láttam, hogy egyre rosszabbul van, de karácsonykor sikerült megörvendeztetnem. Felkutattam a karácsonyfáját, ráraktam a díszeket, s nem győzte csodálni. Hát ajándékot akar-e venni a családnak, kérdeztem. Természetesen akart. Meg is vásároltam az ajándékokat és egész idő alatt, amíg csomagoltam és raktam őket a fa alá, csorogtak a könnyei. Az volt az utolsó karácsonya.

Jártam egy bácsihoz a szomszéd faluba is, akinek agyvérzés következtében lebénult a bal fele. Mire mentem, kész volt a kávé, együtt reggeliztünk, sokat mesélt a katonaságról. Tornáztunk, sétáltunk, és pár hónap alatt rendbejött.

Néha az együttérzés többet segít a gyógyszernél.

Az idős emberek kimondottan szeretnek valakivel asztalhoz ülni. Emlékszem egy régen özvegyen élő idős úrra, akinek vendéglőből hordták az ebédet. Sokszor későn hozták, kihűlt, és csak úgy kikanalazta az ételhordóból. Amikor elkezdtem ápolni, mindig megmelegítettem az ebédjét, tányérra tettem, nem győzött hálálkodni, hogy végre emberi módon táplálkozhat. Másnál áporodott szag terjengett, kimostam mindenét, kitakarítottam a lakást. Embert nem láttam még úgy örülni a jó illatnak. Van, akivel kukoricát főztünk, mással szivárványt néztünk az eső után. Nekem kizárólag a betegápolás lenne a dolgom, de sok mindent megcsinálok azért, hogy az időseknek életük vége felé is emberi életet biztosítsak.

Sokan számítanak rád, irgalmas szamaritánusként is hallottalak emlegetni.

Megszámlálni sem tudom, mennyi beteget ápoltam az elmúlt években. Van, ahová naponta háromszor is járok, másokhoz csak kétszer-háromszor hetente. A legnehezebb elszakadni az ápoltjaimtól, mert marasztalnak, de azért megértik, hogy máshol is várnak rám. A családtagjaikkal is jól kijövök, meg szoktam velük beszélni minden változást, mire lenne szükség, mire legyenek felkészülve. Elfogadnak, megbecsülnek, de magam is igyekszem, mert még az évekig fekvő beteggel se fordulhat elő, hogy felfekvései legyenek. Bármilyen gyakran elmegyek hozzá, csakhogy ezt megelőzzem.

Elkerülhetetlen, hogy halálesetekkel is találkozz.

Az lenne a jó, ha senki se halna meg egyedül. Ápoltjaim közül többen úgy haltak meg, hogy fogták a kezem. Emlékszem, hogy egy rideg természetű fiatalabb beteg, akitől még egy alig észrevehető kézsimítás is elismerésszámba ment, nehezen távozott a világból, de amikor bementem hozzá, rám nézett, és csendesen elaludt.

A haláleset mindig megvisel, és elvisz egy darabot a szívemből. Ilyenkor elmegyek a templomba, vagy kimegyek a természetbe, hogy könnyebben feldolgozzam a veszteséget.

Honnan van erőd és bátorságod ehhez a munkához?

Onnan – mutat az égre Zsuzsi. Kinyitom a Bibliát. Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm, kapom a bátorítást. Érdekes paradoxon, de most, hogy közelebbi kapcsolatba kerültem az elesettekkel, sokkal erősebb a hitem. Nem tudom, jön-e valaha kiégés, egyelőre azonban kedvvel végzem a rászorulók ellátását.       

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/24. számában.