Van közünk hozzá - a Fico elleni merénylet budapesti szemmel

1. A szlovák miniszterelnök 2009-es szécsényi látogatása, amikor Bajnai Gordon akkori magyar kormányfővel találkozott. Nagyon feszült és nagyon rossz időszaka volt ez a kétoldalú kapcsolatoknak, sokáig szokásosan suta és túlzottan internacionalista budapesti, töményen nacionalista, szinte magyarfóbiás pozsonyi kormánnyal. Mindez olyan rendellenesen feltűnő és barátságtalan gesztusokban is megmutatkozott, minthogy Fico kisbuszának nyitott ajtajú, oldalsó ülésein állig felszerelt testőrök utaztak, akik demonstratívan, jól láthatóan hordták fegyvereiket, noha nyilvánvaló volt, hogy a szlovák kormányfő biztonságát Magyarországon semmi és senki nem fenyegette.

De vissza a múltba: hosszú évek teltek el, míg a rideg ellenségességből majdhogynem baráti, ám legalább már jó ismerősi viszonyig jutottunk el az államközi kapcsolatokban: még nem olyan erős a kapcsolat, mint a szerbekkel, de már sokkal szívélyesebb, mint a románokkal. Alighanem barátság is lehet belőle egy napon, ha a közös érdekek és a belátás ennyire közelíti a két nemzetet. Robert Fico idei januári látogatása már kifejezetten baráti hangulatú volt, láthatóan jól érezte magát, s bár még nem szavazunk mindig együtt, de egyértelműen formálódnak a közös magyar-szlovák kezdeményezések az Európai Unióban és a V4 (V2?)-ben is.

2. Eszembe jutott, ha a kormányfő belehal sérüléseibe, (ami az ellentmondásosan ömlő hírek között aznap este abszolút elképzelhető volt) az milyen folyamatokat indíthat el a labilis szlovák, és a tavasz óta súlypontjaiban szintén elmozdult magyar belpolitikában is. Szerencsére az alapfelvetésen most túl is léphetünk.

3. Eszembe jutott végül az, amikor gyermekként, még a nyolcvanas években a budapesti Parlamentben jártam, rögtön megragadott a történet az ülésterem falán máig látható golyónyomról, ami – ma már – 112 éve látható része az üléstermi látványnak. Akkor, a trianoni diktátum előtt nyolc évvel napra pontosan egy bizonyos Kovács Gyula nevű ellenzéki képviselő pisztolyából négy lövés dördült az Országházban. Három Tisza István miniszterelnököt célozta, egyet a merénylő a saját fejébe eresztett. A véletlennek köszönhető, hogy senki nem halt meg aznap. Tisza Istvánra jellemző, hogy folytatta a parlamenti ülést, és „csak” hat évvel később gyilkolta meg saját házában a csőcselék, azonban a parlamenti merénylő sérülésekkel megúszta: kioperálták a koponyájából a golyót, és Tiszát negyvenöt évvel túlélve, 1963-ban (!) halt meg Amerikában.

A dunaszerdahelyi maffiáról és más elképesztő ügyekről nem én fogom tájékoztatni a nálam ezekről alkalmasint többet tudó felvidéki olvasót. Sok oka van annak, hogy nagyobb az erőszak a környező országokban, mint ideát. Szlovákiában a liberálisabb fegyvertartási szabályok, a délszláv államokban a három évtizeddel ezelőtti háború és a sokféleképpen értelmezett partizán hagyomány is belejátszik ebbe. Ott, 2003-ban sikeresen gyilkolták meg a miniszterelnököt: Zoran Đinđić drámai halála sajnos nem volt példátlan a balkáni politikai hagyományokban.

Szlovákia kicsit mi vagyunk: könnyebb mindent elképzelnünk Budapesten. Én például pontosan emlékszem, mikor és mennyi ideig jártam Privigyén (egyszer, három napot) a mostani merénylet közelében, és amikor a Privigyei TV tudósítását nézem a világ minden országába eljutó riportban, akkor pontosan, vagy majdnem pontosan tudom, hogy hány magyar él a régóta szlovák környéken (kevés) – tehát kicsit van személyes közöm hozzá.

És sajnos az is közös, hogy mindkét országban olyan hevesek a viták, hogy mára a fizikai konfliktusok (ha még nem is a most látott szörnyű módon) „benne vannak a pakliban”. Ideje megállítani a dehumanizálást, és megérteni, hogy a gyűlölt politikusok is emberek. Apák, anyák, férjek, feleségek, valakinek a gyerekei, illetve a szülei is. És ezért sem kívánhatjuk senki halálát.

De nem kérünk olyan importált mai csőcselékből sem, mint a Budapesten civileket összeverő társaság, amelynek olasz vezetőjéért hatalmas nemzetközi kampányt indítottak a baloldali szélsőséget mindig elfogadhatóbbnak tartó európai mainstreamben. Pedig ezek terroristák. A rács mögött a helyük, nem az Európai Parlamentben.

Azt hiszem, ez a lényeg: van közünk egymáshoz. Ez sok szlovák barátunk tagadja még, de ez a két nép – évszázados vita és terméketlen veszekedés után – nem teátrális, éppen ezért üres barátságra, de kiegyezésre, legalábbis a nemzeti megmaradás és a tisztelet alapjaihoz ragaszkodva, józan paraszti együttműködésre ítéltetett. Értsük meg az idők szavát! Értsük meg a közös érdekeinket! Nem valami zavaros európai maszlag alatt, hanem magyar és szlovák önérdekből.

Gyógyulást kívánnak Önnek a Duna túloldalán élő magyarok is, Miniszterelnök Úr! Čoskoro sa uzdravte, pán premiér!