Tudja ön, hogy mi van a Vajdaságban?
Én sem tudtam. Hiszen ha a határon túli magyarság kerül szóba, elsősorban magunkról, a Felvidékről beszélünk, aztán a mindig sláger Erdély következik, és egyre gyakrabban Székelyföld jön a sorban. De hogy a Vajdaság? Hát, arról túl sokat nem tudnánk mondani; talán csak annyit, hogy az ottani magyarok mindig jól szerepelnek a választásokon, meg hogy Szabadkán született Kosztolányi és Csáth Géza is. Mostanában ehhez jön még, hogy van már ott is egy „magyar identitású” nagycsapat, a Topolya, bár írásunkba a foci nem miattuk került be.
Vasárnap délelőtt vakít a nap és szinte tapintható a forróság az egykori Torontál vármegye egyik nagyközségének, Kisorosznak a főterén, amely ma Szerbia Nagykikinda járásának a része. Ahogy azt egy délvidéki településtől elvárhatjuk, a főtérre összpontosul az élet; itt van az útkereszteződés; a kissé ferdén álló tankoszlopokkal a vevőkre váró benzinkút; és itt van a vasárnap délelőttök legfontosabb helyszíne, a kávéházi terasz, ahol kivétel nélkül csak férfiak üldögélnek. Beszélgetnek és iszogatnak, talán kávét is, de legfőképpen sört, leginkább pohár nélkül, csak úgy, üvegből. Aztán van itt még két, vasárnap is nyitva tartó bolt, ahol kivétel nélkül csak nők dolgoznak, s egyikük sem beszél magyarul, derül ki, amikor elutazásunk napján kollégám hűtőmágnes felől érdeklődik.
A vajdasági magyarság peremvidékén jártunk, ahol már csak szórványban él a magyarság, bár Kisorosz lakosságának még mindig több mint 20 százaléka vallja magát magyarnak.
A magyar jelenlét csalhatatlan jele a jó állapotban lévő katolikus templom, hiszen a Felvidéktől eltérően a Vajdaságban nemcsak anyanyelvi és nemzetiségi, hanem felekezeti különbség is van a kisebbségi és a többségi nemzet között. A magyarok főképpen katolikusok, a szerbek pedig túlnyomórészt pravoszlávok. Ez a különbség jóval többet jelent a nálunk megszokott katolikus-protestáns különbözőségnél, hiszen Szerbiában a keleti egyház találkozik és él együtt a nyugati, római egyházzal. Az együttélés nem volt mindig zökkenőmentes, bár most béke van, s az egykori, többnemzetiségű és -vallású délszláv nagyállam, Jugoszlávia legendás vezetőjére, a horvát Joszip Broz Titóra még Szerbiában is sokan és szívesen emlékeznek, s mind a mai napig utcanevek emlékeztetnek a személyére.
Háromtagú felvidéki újságíró minidelegációnk a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete (VMÚE) meghívására érkezett Kisoroszba. Részt vettünk az egyesület által szervezett riporttáborban, amely során egyrészt megismerkedhettünk a Kárpát-medence egyéb területeiről érkezett magyar kollégákkal. Ez persze jóval több egy szakmai kapcsolatnál, hiszen, ahogy azt a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének elnöke, Máriás Endre mondta, „egy-egy ilyen rendezvény mély eszme- és tapasztalatcserére is alkalmat ad, amire máshol, más körülmények között aligha nyílna lehetőségünk.
Ez kétségtelenül összekovácsol bennünket, hiszen folyamatosan azt látjuk, hogy bár a magyarság és ezen belül a magyar újságírók helyzete a különböző régiókban eltér egymástól, a problémáink gyökerei mégiscsak ugyanazokban a jelenségekben keresendők, csak előfordulhat, hogy az adott pillanatban éppen máshol tartunk azon a bizonyos úton.
Ennek köszönhetően sok esetben előre felismerhetünk olyan folyamatokat, amelyek egyik régióban már lezajlottak, a másikban viszont csak később fognak, és ez rendkívül hasznos tapasztalatot jelent mindannyiunk számára.”
A vendéglátók több mint két tucat helyi vagy regionális, magyar szempontból fontos érdekességet listáztak a számunkra azzal a céllal, hogy abból szabadon választva feldolgozhatunk néhány témát, amelyhez a szervezők minden segítséget megadtak.
És ez még nem minden! Az így elkészült anyagokat aztán egy gyűjteményes kötet formájában meg is jelentetik. A mostani gyűjtés már a hatodik könyv alapjául szolgál majd.
Én „nagy falatként” Magyarcsernye település közigazgatását, érdekességként pedig az ottani Roham futballcsapat szinte egyedülálló történetét választottam; egy további, sokak számára érdekes témaként pedig a tordai-zürichi Ács házaspár és az általuk alapított Tordai Motoros Klub bemutatása mellett döntöttem. Ezeket a beszámolókat, illetve a Máriás Endrével készült interjúnkat szeptember folyamán teljes terjedelmükben olvashatják majd, de most nézzünk néhány részletet!
Magyarcsernye alig több mint tíz kilométerre fekszik a tábornak helyet adó kisoroszi tájháztól, a nemzetiségi viszonyai viszont szinte pontosan az ellenkezőek. Ahogy azt Tanók Tamás polgármester (vagy ahogy Szerbiában mondják, a helyi képviselő-testület elnöke) elmondta, a magyar lakosság aránya Magyarcsernyén megközelíti a 90%-ot. Amikor megtudja, hogy dunaszerdahelyi vagyok, mindjárt nagy örömmel mondja, hogy ő már volt a DAC-stadionban, és pont a Slovan elleni meccsen. (Ez még egyszer megismétlődött az utunk során, amikor a fazekasmester, Kormányos Erzsébet mondja, hogy férjével és a testvértelepülés, Bakonycsernye szurkolóival volt már nálunk a stadionban.)
Részemről további csodálkozást, vagy inkább csodálatot vált ki, amikor megtudom, hogy Magyarcsernye focicsapata, a Roham FC a mindenféle politikai korszakokkal és elvárásokkal dacolva, 1945-től mind a mai napig meg tudta tartani az eredeti magyar nevét! Így szerepel a helyi stadion bejáratánál is. Csak magyarul.
Lehet, hogy az egykori partizánvezér Tito kormányzatának tetszett a „Roham” név, és aztán az utánuk jövők is ebből indultak ki? A lényeg, hogy fennmaradt, s azt hiszem, hogy a helyiek öntudatát is megerősítette. Olyannyira, hogy a Roham FC kispadján nagy betűkkel olvasható magyarul, hogy itt ülnek a „Hazaiak” és amott meg a „Vendégek”. Ilyet nem látni még Dunaszerdahelyen sem!
A tordai Ács Rozália és Ács Lajos több szempontból is különleges páros. Fontossági sorrend nélkül elsőként a Tordai Motoros Klub megalapítójaként említem őket, s azonnal hozzá kell tennem, hogy nem a szokásos, „elöl ül a férfi, mögötte meg az asszony” formációról van szó, hiszen ahogy elmondták, házasságkötésük előtt külön-külön is motoroztak. Így számukra most, nyugdíjas korukban is természetes, hogy külön géppel járnak, ráadásul egy érdekes márkát ülnek meg.
Az amerikai Indian nálunk még nem annyira elterjedt, de az „ínyencek” tudják, hogy a híres Harleyknél is korábbi márkáról van szó. Ez eddig persze egyéni történet, de ami a közösség szempontjából fontos és egyedi, hogy Ácsék nem csak a saját örömükre motoroznak.
Harminc év zürichi munkavállalás után visszatértek falujukba, a bánsági Tordára, motoros klubot alapítottak, amely mostanra már minden hétfőn szervez összejöveteleket. Ahogy látjuk, mindig kell egy néhány aktív ember, hogy a közösségi folyamatok beinduljanak. Ráadásul lerí róluk, hogy most is harmóniában és szeretetben élnek!
Megjelent a Magyar7 2024/36.számában.
