Közös akaratból, hitből épült a szenttamási kálvária története - KÉPEKKEL
Első alkalommal járok Szenttamáson, és a kálváriáról is most hallok először. Ahogy végigsétálunk a stációk mellett, majd felérünk a kápolnához, első pillantásra nehéz elképzelni, hogy az a hely, amely ma a település egyik különleges értéke, néhány évtizeddel ezelőtt még elhanyagolt, bozótos terület volt, körülötte illegális szemétteleppel. Még nehezebb elhinni, hogy újjászületése mögött nem egy nagy beruházás, hanem elsősorban a helyiek kétkezi munkája, adományai és makacssága állt.
A történetet a kálvária közvetlen szomszédságában élő Paska Klára meséli el.
Férjével, Tiborral 1982-ben költöztek ide. Akkoriban a környék meglehetősen más képet mutatott. Ez a terület akkor elhanyagolt volt, idővel pedig szeméttelep alakult ki rajta. A környékbeliek egy ponton megelégelték mindezt. Traktorral, pótkocsival és azzal, ami éppen rendelkezésükre állt, nekiláttak a terület megtisztításának. Amikor eltűnt a szemét és a bozót, lassan ismét előbukkantak a régi kálvária maradványai.
Pedig a hely története jóval több mint másfél évszázadra nyúlik vissza.
A kálváriával kapcsolatos első írásos említés 1868-ból származik, az építését megalapozó alapítványt pedig már 1859-ben létrehozták. A munkálatok a hatvanas évek végén kezdődtek, és az első keresztúti ájtatosságot 1871-ben tartották meg itt. A fennmaradt egyházi jegyzőkönyvek ugyanakkor arról is tanúskodnak, hogy a kálvária fenntartása szinte kezdettől fogva komoly feladatot jelentett. Már 1873-ban javításra szorult, később pedig újra és újra költeni kellett rá.
A hatalmas terület gondozása sem volt egyszerű. Egy időben ezért bérbe adták, hogy takarmánynövényeket termesszenek rajta, így legalább a kaszálás révén rendben tarthatták. 1912-ben kerítést is kapott. A két világháború közötti időszakról már jóval kevesebb feljegyzés maradt fenn, az utolsó nagypénteki szertartást pedig 1944-ben tartották itt.
A háború a kálvárián is nyomot hagyott. Három szovjet katonát temettek el a kápolnánál, földi maradványaikat később, személyazonosságuk megállapítása után hozzátartozóik hazavitték. A kommunizmus évtizedeiben az egyháznak egyre kevesebb lehetősége maradt a terület fenntartására. A kálvária lassan pusztulásnak indult, benőtte a növényzet, és évtizedeken keresztül csak kevesen merészkedtek ki ide imádkozni.
A hely azonban ekkor sem tűnt el teljesen Szenttamás emlékezetéből.
A település szülötte, Gion Nándor író műveiben is megörökítette. Gyermek- és ifjúkorában maga is ezen a környéken játszott, Virágos katona című regényének címadó motívuma pedig az egyik stációképhez kötődik.
Amikor már nem lehetett tovább nézni
Az igazi fordulat a kilencvenes években következett be. A délszláv háborúk időszaka súlyosan megviselte a vidéket. A gazdasági nehézségek közepette a kálvária körül illegális szeméttelep alakult ki. 1997-ben a helyi közösség felszólította az egyházat a terület megtisztítására. Csakhogy az egyházközségnek erre nem volt elegendő pénze. Ekkor léptek a helyiek. Paska Klára és férje, Tibor a szomszédokkal együtt fogott munkához. Amit lehetett, saját erőből végeztek el. Megtisztították a területet, munkagépeket szereztek, falaztak, betonoztak, kerítést építettek. A munkálatok egyik motorja Paska Tibor lett.
Sokan beszéltek róla, hogy ezt vagy azt kellene csinálni, de senki nem fogta meg a lapátot
– emlékszik vissza Klára.
A férje viszont megfogta. És amikor egyszer elkezdte, többé szinte nem is lehetett leállítani. Nap mint nap kijárt a kálváriához.
Ha kellett, kerítést készített, drótot feszített, anyagért járt vagy éppen a következő munkafázist szervezte. Közben egyre többen álltak mellé.
Az újjáéledés egyik legfontosabb pillanata 1998 nagypéntekén érkezett el. Szarvas Péter plébános saját kezűleg ácsolt fenyőfából egy keresztet, majd a templom udvarából a vállán vitte ki egészen a kálváriáig. Hosszú évtizedek után ismét keresztúti ájtatosságot tartottak a helyen.
Ez akkora esemény volt, hogy szinte hihetetlen
– idézi fel Paska Klára.
Ekkorra már valami megváltozott. A romos, elfeledett hely többé nem pusztán egy régi egyházi emlék volt. A közösség kezdte ismét a magáénak érezni.
Téglából, ebédből és adományokból
A következő évek története tulajdonképpen apró segítségek százainak története. Érkezett támogatás Kanadából, helyi vállalatok téglát és építőanyagot adtak, magánemberek pénzzel vagy munkával járultak hozzá a felújításhoz. Amikor elfogyott a tégla, újabb adományozókat kerestek. Amikor nem volt pénz, kérvényeket írtak. Ha kellett, saját kezűleg dolgoztak tovább.
1999 tavaszán, miközben Jugoszláviát NATO-légicsapások érték, Szenttamáson csaknem három héten keresztül szinte mindennap dolgoztak a kálvárián. Paska Klára feladata sem merült ki abban, hogy figyelemmel kísérte a munkát.
Én főztem az önkéntes munkásokra. Aki itt dolgozott, ebédet kapott
– meséli.
Ehhez is összefogott a környék. Volt, aki húst adott, más kenyeret hozott. A munkálatok így nem egyszerű építkezéssé, hanem közösségi eseménnyé váltak.
Tibor közben mindent pontosan dokumentált.
Esténként leült, és feljegyezte, ki dolgozott aznap, mit végzett el, ki mennyi pénzzel vagy anyaggal járult hozzá a munkához. Ennek köszönhetően ma is részletesen követhető a kálvária újjászületése.
A segítség ráadásul nem csak a szenttamási magyaroktól érkezett. Paska Klára különösen fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy szerbek és más nemzetiségű helyiek, vállalatok és munkások is kivették a részüket belőle.
Ezt nem lehetett csak magyar összefogásnak nevezni. Szerbek, bosnyákok is segítettek, falat bontottak, falaztak, a vállalatok anyagot adtak. Mindenki hozzátett valamit
– mondja.
Talán éppen ettől vált a kálvária újjáépítése többé egy egyszerű felújításnál. 2001 februárjában még hóesésben is dolgoztak. Paska Klára máig pontosan emlékszik február 23-ára: egész nap havazott, másnapra mindent belepett a hó. Lesöpörték, és folytatták a munkát.
A szenttamási földműves-szövetkezettől háromezer téglát kaptak, majd újabb háromezer érkezett a téglagyárból. Utóbbit más építőanyagokra, cementre, mészre, homokra cserélték.
Ha ismét elfogyott valami, újabb támogatót kerestek.
Összefogásban az erő
– Paska Klára szerint ez szinte szállóigévé vált akkoriban Szenttamáson.
A stációképek elkészítéséhez végül magyarországi támogatást is sikerült szerezni.
A tűzzománc képeket Morvai László ipar és tűzzománcművész készítette. Elkészült a tizennégy stáció, a Golgota három korpusza, az oltár képei és a feltámadást ábrázoló alkotás is.
A hosszú munka 2001 nyarán ért el jelképes csúcspontjához. Augusztus 19-én megáldották a teljesen felújított kálváriát. Szenttamás hetekig készült az eseményre. Gyerekek próbáltak, a helyi asszonyok pedig annyi kalácsot sütöttek, hogy Klára visszaemlékezése szerint szinte nem tudták hová tenni.
A vendégeket mind megkínálták. Az ünnepséget az István, a király rockopera dallamai és a település történetének első tűzijátéka zárta. A megáldáskor Pénzes János szabadkai megyés püspök külön is köszönetet mondott a Paska családnak és mindazoknak, akik munkájukkal vagy adományukkal segítették a kálvária újjászületését. A történetből ugyanakkor a politika sem maradt ki.
A helyiekben maradt némi keserűség amiatt, hogy amikor a munka elkészült, olyanok is igyekeztek az eredmény mellé állni, akik a nehezebb években kevésbé vették ki részüket belőle.
Paska Klára számára különösen fontos volt, hogy a felújítás ne váljon egyetlen politikai vagy nemzetiségi közösség sikertörténetévé. Hiszen amikor dolgozni kellett, magyarok, szerbek és más helyiek egyaránt ott voltak.
A kálvária 2001-ben újjászületett, a története azonban nem ért véget. Egy ekkora területet folyamatosan gondozni kell. Füvet kell nyírni, meszelni, javítani kell a falakat, az idő pedig ismét nyomot hagy az épületeken. Paska Klára szerint
az elmúlt huszonöt évben nagyrészt férjével és gyermekeikkel együtt végezték a kaszálást és a szükséges munkákat.
Tibor még akkor sem hagyta abba, amikor már beteg volt
-idézi fel Klára, hiszen férje tüdején daganatot találtak, ő azonban még betegen is magára vette a motoros kaszát, és kiment rendbe tenni a kálvária környékét. Felesége egyszer megkérdezte tőle, miért csinálja.
Nem bírom nézni, hogy így begazosodik.
-emlékszik vissza Klára.
Paska Tibor végül 2025 szeptemberében hunyt el. Amikor arról kérdezem Klárát, honnan volt férjében ennyi kitartás, egy ideig ő maga is keresi a választ.
Nem úgy emlékszik rá, mint aki látványosan mutatta volna a vallásosságát. Tartotta a hitét, templomba járt, de nem ez határozta meg kifelé a személyiségét.
Valami mégis újra és újra visszavitte a kálváriához.
Szerintem ő egy kiválasztott volt a Jóistentől. Neki ez volt a küldetése, hogy ezt megcsinálja. Hála Istennek, hogy megcsinálta
- hálálkodott Klára.
Ma ismét vannak javításra szoruló részek. A régi falakról hullik a vakolat, a hatalmas terület kaszálása pedig továbbra sem kis feladat.
A család ezért azt szeretné, ha a jövőben szervezettebben gondoskodnának a kálváriáról.
Mégis, amit huszonöt évvel ezelőtt létrehoztak, él. Nagypénteken ismét végigjárják itt a keresztutat, augusztus 19-én szentmisével emlékeznek a kálvária megáldására, szeptemberben pedig a búcsú kapcsolja ismét a település vallási életéhez. Érkeznek látogatók, diákcsoportok, művészek, közéleti szereplők és külföldiek is.
Amikor visszafelé autóztunk a szálláshelyünkre egészen más gondolatok jártak a fejembe. Elképzeltem, ahogy hóban dolgoztak, amikor elfogyott a tégla, amikor újabb adományozó után kellett járni, amikor az asszonyok ebédet főztek és kalácsot sütöttek, mások falaztak, betonoztak vagy éppen anyagot hoztak.
És ott van egy ember története is, aki akkor fogta meg a lapátot, amikor még szinte senki sem hitte, hogy ebből valaha ismét kálvária lesz. Talán éppen ez Szenttamás legfontosabb üzenete: egy közösség erejét nem az mutatja meg igazán, hogy mit szeretne megőrizni, hanem az, hogy hajlandó-e tenni érte.
