Hogy otthonuknak érezzék a térséget

Nehéz kérdéssel kezdeném. Tekintettel arra is, hogy Szlovákia gazdasága 2019-ben látványosan lelassult, Magyarország pedig az utóbbi évek legnagyobb növekedését produkálta, mit mutat a minisztérium varázsgömbje? Mire számíthatunk az előttünk álló évben?

Niels Bohrt idézve, az előrejelzés bonyolult dolog, különösen ha a jövőre vonatkozik. A tréfát félretéve, a minisztériumban folyamatosan monitorozzuk a jövőt. Például több mint harminc világgazdasági konjunktúraindexet figyelünk. Figyeljük, hogy hónapról hónapra miként változnak az indexek értékei. Úgy látszik, hogy 2019 hasonlóan jó év lesz, mint a 2018-as volt. Az októberi számok jól alakulnak: az ipar 6,4%-kal bővült, az első tíz hónapban 6,3%-kal. 

Novemberben meglepő módon felfelé korrigáltak az indexek, és a többségük átlag fölötti értéket vett fel. Mondhatnánk, hogy ez optimizmusra ad okot, ám ez nem ilyen egyszerű, a mintázatokat, a trendeket kell ugyanis figyelni. Csak annyit mondhatunk, hogy ha lesz is lehűlés, az talán a régióban nem lesz olyan mély, mint a 2007– 2008-as volt.

Mit mond erre a német gazdaság?

A régió országai ezer szállal kötődnek Németországhoz, és az újkori gazdaságtörténetünkben nagyon ritkán fordult elő, hogy amikor Németország stagnált, vagy visszaesett, akkor mi ne estünk volna vissza vele együtt. Kivételes kegyelmi állapot, ami most van. Sokat dolgoztunk azért, hogy így legyen. Ha megnézzük a térség országaiban a termelékenységet, és a németekét 100-nak vesszük, akkor a szlovákoké és a magyaroké 70 körül van. A bérek viszont csak 30 körüliek. Ebből következik, hogy a németek úgy növelhetik a versenyképességüket, ha ide telepítik a termelést és a kutatást-fejlesztést. Most részben ez történik, de nem tudni, mikor jön el az a pont, amikor a németeknél a gazdasági racionalitást felülírja a politikai vagy a társadalmi érdek. Ez majd azt mondja, hogy meg kell óvniuk az ottani gazdaságot, társadalmat, munkahelyeket. Ennek érdekében prés alá helyezhetik a döntéshozókat, hogy külföldi terjeszkedés helyett a cégek és a befektetéseik otthon maradjanak, még akkor is, ha a versenyképesség megőrzése azt indokolná, hogy még több tevékenységet telepítsenek Kelet-Közép-Európába.

Az önök által figyelt adatok tehát nemcsak a régióról, hanem az egész világról szólnak?

A világról és a régióról is. Nemcsak Magyarországra, a régiónkra, hanem az egész világra jellemző tendenciákat figyelünk, és a V4-es régió jelenleg jobb kilátásokkal bír, mint az EU nyugati része.

Az elmúlt év sikerei közé sorolható a magyar növekedés, új beruházások megjelenése, a technológiai fejlődés. Ön nemrég az USA-ban járt egy tíznapos előadókörúton, ami után azt a merész kijelentést tette, hogy a magyar gazdaságpolitika kikerült az unortodox kategóriából, és immár elfogadottá vált. Tehát teljes a siker?

A siker relatív. Inkább eredményekről beszélünk, amelyeket csak bizonyos összehasonlításban, viszonyrendszerben lehet eredménynek tekinteni. Ha azt mondom, hogy évente átlagosan 10 százalékkal növekednek a bérek, akkor ez valakinél 20-30 százalékot jelent, akinél pedig nem, az joggal mondja, hogy miért beszélünk eredményekről. Kijelenthetjük, hogy Magyarországon az emberek többségének megvan a lehetősége, hogy minden évben előbbre lépjen. A gazdasági növekedés 5 százalék körül van, és ez tendenciaként van jelen.

Az egy főre eső termelékenységben sereghajtók voltunk a visegrádiak között, mostanra Magyarország utolérte a régiót. Ehhez a foglalkoztatás területén meglévő 15 éves lemaradásunk ledolgozására is szükség volt. Aki ugyanis öt-tíz évig nem dolgozik, azt a munkaerőpiac nem igazán akarja foglalkoztatni, mivel nem rendelkezik a szükséges készségekkel. Őket először vissza kellett vezetni a munka világába, hogy mostanra képesek legyenek magasabb hozzáadott értéket előállítani. Ez volt a közfoglalkoztatás alapgondolata.

Azt hiszem, ez a tapasztalat a szlovákiai árnyékzónák számára is adhatna jó példákat. De mi a helyzet az unortodoxiával?

Az amerikai út abból a szempontból volt fontos, hogy igazságot szolgáltatott nekünk, magyaroknak, és azoknak a döntéshozóknak, akik ezeket a döntéseket meghozták, és akikkel szemben a legenyhébb vád az volt, hogy unortodox gazdaságpolitikát folytatnak. Ami egyszerre volt a bírálók számára felháborító és érthetetlen. Amerikában a könyvem (Egyensúlyteremtés – a gazdaságpolitika missziója) kapcsán sikerült megértetni a döntéseink mögött meghúzódó elvi alapállást. Mindezt azáltal, hogy a könyv azokra a nagy nevekre hivatkozik, akikre ők is hivatkoznak. Joseph Stiglitz, James Tobin, Dean Baker javaslatainak egy részét alkalmazzuk a gazdaságpolitikánkban. De nem ideológiai megfontolásból. Ezért mondjuk azt, hogy a magyar modell pragmatikus.

És mitől patrióta a magyar gazdaságpolitika?

Azoknak segítünk, akik hozzájárulnak a magyar gazdaság, társadalom és környezet fenntarthatóságához. Támogatjuk a vállalkozókat, akik munkát adnak a magyaroknak. Ezért csökkentettük a kkv-k átlagos adóterhelését harmadával az elmúlt kilenc évben. Emellett együttműködünk a külföldi vállalatokkal is, pontosabban azokkal a vállalatokkal, amelyek tőkét és technológiát hoznak Magyarországra. Ezek a cégek értik a nemzetközi versenyt, amit mi szeretnénk eltanulni tőlük, és szétteríteni a magyar gazdaság szereplőinek körében. Végül pedig segítünk a családoknak, akik dolgoznak és gyermeket vállalnak, hiszen ez a jövőnk záloga.

A szlovák sajtóban is rengeteg bírálatot kapott az unortodoxia, igaz, az eredmények hatására ezek a hangok elcsitultak.

Örülök, hogy nevet ezen, mert ön is pontosan tudja, hogy mennyi bírálatot kapott Magyarország emiatt. Az USA-ban is elutasításra készültem, tudva, hogy a Kongresszusban, a három meglátogatott TOP 20-as egyetemen a véleményformálók többsége szocialista, szociáldemokrata nézeteket vall. Már csak azért is kemény vitára számítottam, mert a Washington Postból és a New York Timesból tájékozódnak, amelyek finoman szólva is torz képet mutatnak rólunk. Ennek ellenére nagyon fejlett vitakultúrával találkoztam.

A legnagyobb elismerés ennek kapcsán, hogy az egyik előadás után az IMF képviselője megkért, ne mondjam már, hogy az IMF bírált bennünket, és ne hívjam a gazdaságpolitikánkat unortodoxnak, mert mostanában ezt javasolják mindenkinek.

A V4-ek vásárlói paritáson mérve lassan elérik az uniós átlag 80 százalékát, és fennáll a veszély, hogy innen nem lehet továbbrugaszkodni. Megvan a recept arra, miként lehet elkerülni ezt a közepes fejlettségi csapdát, amiből eddig csak pár országnak sikerült kitörnie?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nálunk van a bölcsek köve, de úgy gondoljuk, ha tudjuk biztosítani az energiabiztonságunkat, másrészt képesek vagyunk az egyetemek köré olyan 21. századi infrastruktúrát építeni, ahol választ adhatunk korunk technológiai, környezeti, társadalmi kihívásaira, és ahol képessé válunk a befektetések és a tudás bevonzására, akkor igen. Emellett olyan vállalatokat kell felépítenünk, amelyek a nemzetközi piacokon is versenyképesek. Épp ezt teszik a sikeres nyugati és kelet-ázsiai országok is. Ez azért fontos, mert a magyar – vagy éppen a szlovák – nemzeti multiknak nem lesz céljuk tőlünk vagy Szlovákiából elvinni a termelést és a nagy hozzáadott értékű munkahelyeket. Erre épült Dél-Korea fejlődése is, olyan családi vállalkozásokra, mint a KIA, a Samsung vagy a Hyundai. De vannak kevésbé ismert példák, mint a japán Shimano, amelynek egyik alkatrésze minden kerékpárban jelen van.

Van egy programunk, amelynek keretében monitorozzuk a potenciális cégeket, és piackonform módon segítjük őket, hogy multivá váljanak. Csak ezt tudom javasolni a térség országainak és magunknak is, hogy törekedjünk olyan környezetet teremteni, ahol a vállalkozások, legyenek azok nemzeti vagy külföldi tulajdonban, otthonuknak érezzék a térségünket, és értéknek tekintsék régiónk fejlődését.

Szlovákiára jellemzőek a regionális egyenlőtlenségek, ahol a gazdasági élet, a vállalkozások szintje is elmaradott. Miként lehetne a vállalkozásainkat segíteni abban, hogy felfejlődjenek az új ipari forradalom szintjére, az IPAR 4.0-ra, mikor még az IPAR 3.0-ás szinttől is messze vagyunk?

Nézze meg, Amerikában még mindig elterjedt a csekk, Kínában már a bankkártyát is átugrották, és mobiltelefonnal fizetnek. Afrikában pedig vannak országok, ahol a mobiltelefon és a kapcsolati háló alapján végeznek hitelminősítést. Néha az elmaradottság előny, mivel egyszerre több technológiai lépcsőt át lehet ugrani. Az, hogy térségünkben a mobilhasználat elterjedtebb, a digitális alapstruktúráink fejlettebbek, mint Nyugat-Európában, annak is köszönhető, hogy átugrottunk néhány lépcsőfokot.

Szlovákiában szinte kizárólagosan az atlantista kapcsolatokat hangsúlyozzák, míg Magyarország egyre több lépést tesz más világgazdasági központok felé. Mi a helyes út?

Meg kell nézni, hogy a fejlettek mit csinálnak. Azt látjuk, hogy a nyugati országok a keleti nyitást már húsz éve elkezdték. Nem csinálunk mást, mint amit ők már jó ideje tesznek. Mi Kínával és Délkelet-Ázsiával Németországon keresztül kereskedtünk, ezért a hozzáadott érték egy része is ott csapódott le. Rövidebbre szeretnénk zárni a kapcsolatainkat Kelet és Nyugat között, hogy a profitot ne a közvetítők tegyék zsebre.

Befejezésképp, miben bizakodhatunk a jövő évben?

A 2008-as válság idején azt tapasztaltuk, hogy a világban bekövetkező nagy lehűlés itt, a félperiférián sokkal rosszabbul érintett bennünket. Mostanra azonban sokkal tapasztaltabban, felkészültebben, jobb pénzügyi kondíciókkal várhatjuk a kihívásokat. Ideje bíznunk továbbá a leleményességünkben és a kreativitásunkban.

Megjelent a Magyar7 2020/4. számában.