A fiktív vállalkozók ára
A szlovák munkaerőpiac egyik legmakacsabb és „legdrágább” torzulása évek óta az úgynevezett fiktív vállalkozói forma, más kifejezéssel a kényszervállalkozások tömege. A probléma azért tűnik megoldhatatlannak, mert a jelenleg is hatalmon lévő politikai erők döntéseinek a következménye, hiszen a magas bérköltségek és járulékterhek miatt a cégek leépítették az alkalmazottak egy részét, majd vállalkozókként visszafoglalkoztatták őket.
A számok magukért beszélnek: ha valaki 1500 eurós bruttó bérrel rendes munkaviszonyban dolgozik, a nettója körülbelül 1150 euró, a munkáltató teljes költsége viszont 2050 euró. Ugyanez a nettó jövedelem egy „vállalkozó” esetében a megrendelőnek mindössze 1500 eurójába kerül. A közel 550 eurós havi különbség megmutatkozik az állami költségvetésben, miközben a társadalombiztosítási rendszer hosszú távú finanszírozhatóságát is aláássa.
A szlovák számvevőszék adatai szerint az elmúlt évtizedben 84 ezerről közel 110 ezerre nőtt a fiktív vállalkozók száma, a legfrissebb becslések már 123 ezer körülire teszik a számukat. Mivel ez az adat európai rekord, a jelenlegi kormányzat, főként a munkaügyi miniszter már kormányra kerülésekor harcot hirdetett a fiktív vállalkozások ellen, jegyezzük meg, ez a harc egyelőre nem látszik.
Az Eurostat adatai szerint majdnem minden negyedik szlovákiai egyéni vállalkozónak csupán egyetlen megrendelője van, gyakorlatilag „alkalmazotti” munkát végez. Összehasonlításképpen az Európai Unióban az egyéni vállalkozóknak csupán a 8 százaléka van ilyen a helyzetben. A számok mögött egyszerű ösztönzők húzódnak: a vállalkozói forma adó- és járulékterhe az első évben akár hatszor, később is több mint kétszer alacsonyabb, mint a munkaviszonyban álló dolgozók után fizetendő összeg. A 2017-ben megemelt, 60 százalékos költségátalány csak felgyorsította a folyamatot: soha nem volt ennyire kifizetődő „alkalmazottként” vállalkozni.
A pénzügyminisztérium számításai szerint azonban a költségvetés évi több mint 177 millió eurót veszít ezen, a tisztességesen foglalkoztató cégek pedig kénytelenek megküzdeni a 30-35 százalékos költségelőnyben lévő versenytársakkal. A fiktív vállalkozók rövidtávon magasabb nettót vihetnek haza, de elveszítik a betegszabadság, a balesetbiztosítás, a fizetett szabadság és a stabil nyugdíj előnyét. Ma kevesebbet fizetnek be, de holnap a nyugdíjrendszerben alacsony ellátás, akár a minimális nyugdíj alatti szint vár rájuk. Ez a „most megéri” logika valójában a saját jövőjük eladása. Más kérdés, hogy mennyire tudatosítják ezt, amikor az országban folyamatosan változik a nyugdíjpolitika, s az egyéni vállalkozók inkább csak abban bízhatnak, amit maguk megkeresnek.
A munkaügyi minisztérium tervei között szerepel a függő munka definíciójának pontosítása, a feketefoglalkoztatásért járó bírságok emelése, valamint célzott ellenőrzések indítása azokon a területeken, ahol a jelenség a legelterjedtebb: az informatikában, az építőiparban, a logisztikában, a marketing- és projektalapú szolgáltatásoknál. A pénzügyi hatóságok azokat a cégeket vizsgálják majd, ahol az átlaghoz képest kirívó a „személyi ráfordítások és szolgáltatásvásárlás” aránya. A kormány szerint a lépések rövidtávon 40 millió euró többletbevételt hozhatnak – a hosszú távú hozadék azonban ennél nagyságrendekkel nagyobb lehet. A gyakorlat majd megmutatja, a hatóságok milyen hatékonysággal képesek feltárni a visszaéléseket, mert a szociális járulék jövő évi emelése például megint csak arra fogja ösztönözni az egyéni vállalkozókat, hogy más kiskapukat keressenek.
A megoldásnak ezért rendszerszintűnek kellene lennie. Először is szűkíteni kellene az adó- és járulékkülönbséget: a tisztességes foglalkoztatás nem lehet automatikusan drágább. A konszolidációs csomaggal az egyéni vállalkozók mellett az alkalmazottak és a cégek is rosszabbul járnak. Érdemes lenne bevezetni egy köztes jogállást – olyat, amit más országokban „függő vállalkozóként” ismernek –, amely bizonyos vállalkozói rugalmasság mellett alapvető szociális védelmet biztosít és tisztább adózási kereteket teremt. Harmadszor, az ellenőrzést adatalapon, a legkockázatosabb ágazatokra összpontosítva kellene megszervezni. Végül pedig szükség lenne átmeneti időre és ösztönzőkre: a cégeknek és a munkavállalóknak világos, egyszerű és digitálisan intézhető folyamatok kellenek, nem bürokratikus útvesztő.
Az állam rövidtávon néhány tízmillió euró többletbevételre számíthat, középtávon viszont a rendezett adófizetés nagyságrendekkel nagyobb bevételt jelentene. A tisztességes cégek végre megszabadulhatnak a tisztességtelen árversenytől, a dolgozók pedig visszakapják a betegszabadság, a balesetbiztosítás és a nyugdíjjogosultság biztonságát. Lesznek természetesen vesztesek is: a fiktív vállalkozók nettó jövedelme rövid távon csökkenhet és a cégek költsége nőhet. De ez az ára annak, hogy a „szabad vállalkozás” címkéje mögül kikerüljön a kényszer és a kiszolgáltatottság.
A kormány látszólag jó irányba lépett, más kérdés, hogy milyen szándékkal, mert a nem rövidtávú bevételszerzéshez átfogóbb gondolkodás kell. Az is egyértelmű, a siker nem a büntetéseken, hanem az ösztönzőkön múlik. Ha a kabinet képes csökkenteni az adó- és járulékkülönbséget, bevezetni egy köztes foglalkoztatási kategóriát, és digitális, célzott ellenőrzésekkel megtisztítani a legfertőzöttebb szektorokat, akkor nem csupán 40 millió eurót, hanem egy tisztább, versenyképesebb és emberibb munkaerőpiacot nyerhetünk. Ez pedig hosszú távon mindannyiunk érdeke – munkáltatóé, munkavállalóé és állampolgáré egyaránt.
Megjelent a MAGYAR7 39. számában.
