A Maldív-szigetektől a Nagyszombat kispadjáig - interjú Geri Gergellyel
A bodrogközi Geri Gergely igazi fordulatokban gazdag utat járt be a labdarúgásban, a szlovák élvonalbeli vezetőedzői szerepvállalások (Nyitra, Kassa, Szered, Pohronie) és egy rövid diósgyőri kitérő után egészen a Maldív-szigetekig repült, most pedig a Spartak Nagyszombat edzői stábját erősíti a spanyol Antonio Muñoz mellett.
Jelenleg a Spartak Nagyszombat edző stábjában dolgozik. Hogyan jött a megkeresés?
A Spartak sportigazgatója, Martin Škrtel keresett meg. Arról érdeklődött, mit szólnék hozzá, ha lehetőség lenne csatlakozni a vezetőedző, Antonio Muñoz stábjához. Ezt követően tartottunk egy egyeztetést, majd személyesen is találkoztunk hármasban Martin Škrtellel és Antonio Muñozzal. Nagyon nyílt, szakmai beszélgetést folytattunk arról, ki hogyan látja a labdarúgást. A találkozó végén az a döntés született, hogy belevágunk, együtt fogunk dolgozni.
Mi győzte meg arról, hogy csatlakozzon Antonio Muñoz stábjához?
A Nagyszombat az egyik legnagyobb tradícióval rendelkező klub itt, Szlovákiában, és nem minden nap érkezik ilyen megkeresés. Másrészt az ember mindig tanulni, fejlődni akar, és egy más futballkultúrából érkező szakemberrel együtt dolgozni hatalmas lehetőség, ezek győztek meg arról, hogy érdemes belevágni.
Milyen a munkamegosztás Muñoz vezetőedző és az edzői stáb között?
Természetesen az utolsó szó mindig a vezetőedzőé, övé a végső felelősség. A feladatok fel vannak osztva, külön felelőse van például a támadó és védekező pontrúgásoknak, a támadásépítésnek, a védekezésnek. Egyelőre nagyon pozitívan tudom értékelni a közös munkát. Még viszonylag rövid ideje dolgozunk együtt – július óta ez a negyedik hónapunk –, úgyhogy majd meglátjuk, mit hoz a folytatás.
A futballban végül úgyis az eredmények minősítenek mindent. Biztosan lesznek majd hullámvölgyek és nehezebb periódusok is, de egyelőre kimondottan pozitív az összkép.
Milyen célokkal vágtak neki a szezonnak?
A Spartaknál mindig a legmagasabbak a célok. A Dunaszerdahely vagy a Slovan mellett mi sem szeretnénk rosszabbul szerepelni, mint tavaly, miközben nyáron alaposan megváltozott a csapat. Még a szezon elején járunk, jelenleg a harmadik helyen állunk. A kezdet picit nehezebb volt az európai kupaporondon, amikor kiestünk a CSKA Szófiával szemben. Ennek ellenére az eddigi szereplésünket pozitívan értékelem. Ugyanakkor tisztán látjuk, hol vannak a hiányosságaink, és miben kell még javulnunk.
A válogatott szünet előtt éppen Dunaszerdahelyen játszottak egy 2-2-es döntetlen a még veretlen DAC ellen. Hogyan értékelné a mérkőzést?
Mindkét csapat nagyon alaposan felkészült a másikból. A DAC kezdett jobban, bár az elején óriási helyzeteket nem tudtak kialakítani. Idővel sikerült átvennünk az irányítást, ám sajnos az első félidő legvégén kaptunk egy gólt. Ennek ellenére a csapat nagyon jól reagált a fordulás után. A második játékrészben bátrabb, nyíltabb játékot kellett felvállalnunk. Tudtuk, hogy a területek megnyitása a DAC-nak kedvezhet, hiszen kiváló játékosaik vannak, akik jól használják ki az ilyen helyzeteket. Akadtak is lehetőségeik, de a srácok végig óriásit harcoltak, és ez a tartás végül meghozta az eredményt, a hajrában sikerült kiegyenlítenünk. Semleges nézői szempontból szerintem kifejezetten jó, tempós és élvezetes rangadót láthattunk két minőségi csapattól.
Ezelőtt egy igazi futball-egzotikumban, a Maldív-szigeteken dolgozott a Victory SC-nél. Hogyan kell elképzelni az ottani professzionális labdarúgást?
Hát a profizmustól az nagyon messze van! Nemcsak a szerződések vagy az infrastruktúra terén, hanem főleg a mentalitásban. A Victory SC ugyan egy patinás klub a Maldív-szigeteken, de adminisztratív úton került vissza az élvonalba három év kihagyás után, nem állt készen az első osztályra. Bár valamennyire tudtam, mire számíthatok, mégis ért néhány meglepetés. Belevágtunk, kipróbáltuk, de ez egy teljesen más világ.
Milyen konkrét szakmai és infrastrukturális kihívásokkal kellett szembenéznie?
A legnagyobb nehézséget a komplett infrastruktúra hiánya jelentette. Két nagyon régi, elhasznált műfüves pálya volt, amelyeken az egész bajnokság osztozott, előfordult, hogy az egyik felén mi edzettünk, a másikon az ellenfelünk, a szomszédos pályán meg még két másik csapat. Így egyszerre négy együttes edzett két pályán, fél-fél területen. Emiatt óriási taktikai elemeket nem is lehetett gyakorolni, hiszen mindenki látta, mit csinál a másik. A másik komoly kihívást a játékosok mentalitása jelentette. Imádnak focizni, de a rendszeres munkához, az edzésfegyelemhez nem voltak hozzászokva – ha olyan kedve volt, nem jött edzésre. Ennek ellenére tapasztalatnak kiváló volt, mindenből lehet tanulni és levonni a konzekvenciákat.
Kassán rendhagyó felállásban dolgozott, hiszen az öccse, Ádám az FC Kassa klubigazgatója. Milyen volt a közös munka?
Kifejezetten simán ment. A kapcsolatunk intenzitása attól is függött, hogy én éppen milyen pozíciót töltöttem be, amikor az utánpótlás-igazgatói feladatokat láttam el, közelebb álltunk egymáshoz a mindennapi operatív munkában, többet egyeztettünk és tartottunk megbeszéléseket.
Amikor átvettem a felnőtt csapat irányítását, a közvetlen munkakapcsolatunk már kevésbé volt szoros, hiszen az ő feladatköre cégvezetőként inkább a marketingre, a finanszírozásra és az operatív vezetésre fókuszált, nem pedig közvetlenül a szakmai, sporttechnikai területekre. Testvérekként sokkal nyíltabban, őszintébben és gyorsabban tudtuk átbeszélni a legfontosabb kérdéseket.
Volt egy különleges mérkőzés is az ön számára, a Kassai Futballaréna hivatalos megnyitóján, mikor az olasz futball egyik sztárcsapatával, a Romával mérkőztek meg. Ha jól tudom az olasz foci közel áll önhöz. Milyen volt átélni ezt a mérkőzést a kispadról?
Óriási élmény volt! Egyrészt szakmailag kivételes lehetőség egy ilyen neves európai gárda ellen felkészíteni a csapatot. Bár a Roma nem a legerősebb felállásában érkezett – hiszen az Európa-bajnokság miatt több válogatott játékosuk hiányzott –, így is hatalmas élményt jelentett, fel tudtuk mérni, hol tartunk. És személyes szempontból is különleges pillanat volt, hiszen szeretem az olasz futballt. Több neves klub neve is felmerült a stadionavató kapcsán, de amikor végül kiderült, hogy a Roma lesz a befutó, kimondhatatlanul örültem. Akár edzői, akár szurkolói szemmel nézem, felejthetetlen pillanat marad.
Az ön neve nem ismeretlen a szlovák élvonalban, hiszen dolgozott több gárdánál is, mint a Pohronie, a Nyitra és a Szered, Zólyombrézó vagy Kassa. Melyik időszak formálta a leginkább edzői filozófiáját?
Ha egyetlen időszakot kellene kiemelnem, az a nyitrai szerepvállalásom. Nyitrán lehettem először vezetőedző az élvonalban, ahol akkoriban nem voltak könnyű körülmények, az öltözőt egy rendkívül jó összetételű, egészséges társaság alkotta. A srácok imádtak edzeni, maximálisan vevők voltak a közös munkára, bármit meg tudtunk beszélni. Tőketerebesen, Szereden és Kassán is nagyon jó társasággal dolgozhattam – persze egy keretben mindig akad egy-két olyan labdarúgó, aki kevesebb lehetőséget kap, és emiatt kevésbé boldog. De a nyitrai időszak különleges helyet foglal el a szívemben, mert ott debütáltam vezetőedzőként a legfelsőbb osztályban, és óriási szerencsém volt, hogy egy ennyire csupaszív, fegyelmezett csapattal kezdhettem meg ezt az utat.
Korábban a Diósgyőr csapatánál is megfordult. Milyen tapasztalatokat szerzett az NB I.-ben, és miben látja a legnagyobb különbséget a szlovák és a magyar bajnokság szerkezete között?
Sajnos csak nagyon rövid időt tölthettem Diósgyőrben. Decemberben érkeztem, január elején tulajdonosváltás történt, az új vezetés pedig hozta a saját szakmai stábját. Ez benne van a futballban. Ami viszont a körülményeket illeti, azok Magyarországon rendkívül profik. A DVTK infrastruktúrája – az edzőközpont, az akadémia és a rehabilitációs, orvosi centrum – véleményem szerint még a Dunaszerdahelyét is felülmúlja, ami óriási dolog.
A magyar futballban több a forrás, így minőségibb, drágább légiósokat tudnak megengedni maguknak a csapatok. Ezzel szemben a szlovák élvonalban a szűkösebb anyagi lehetőségek miatt kénytelenek a klubok többet dolgozni, és lényegesen több esélyt, játékpercet kapnak a fiatal tehetségek.
A futballkultúra és a játékmód is eltérő: Szlovákiában a taktikai szervezettségre és a fizikai erőre épül a játék, míg a magyar bajnokságban a technikai, „játékosabb” futball dominál. Bár a felfogás más, összességében a két liga színvonala nincs elérhetetlen távolságra egymástól.
Dolgozott már vezetőedzőként és másodedzőként is. Hosszú távon a vezetőedzői szerepkör a célja, vagy most teljesen a nagyszombati projektre fókuszál?
Meglátjuk, mit hoz a jövő. Vezetőedzőként lényegesen nagyobb a felelősség, de másodedzőként is rengeteg a feladat, így most is teljes bedobással dolgozom. Úgy érzem, egy nagyszerű klubhoz, kiváló feltételek közé kerülhettem, ahol egy más futballkultúrából érkező szakember mellett tovább fejlődhetek szakmailag. A jövőben határozottan szeretnék még vezetőedzőként dolgozni, és biztos vagyok benne, vissza is térek majd ebbe a szerepkörbe. De hogy ez mikor jön el, azt nehéz előre megmondani.
Jelenleg nagyon jól érzem magam Nagyszombatban, Antonio Muñozzal kiváló a közös munka, és szerencsére az eredményeink is jól alakulnak. Most teljes mértékben erre fókuszálok, és bízom benne, ez a jó széria minél tovább kitart.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/42. számában.
