Toldi Péter a negyedik a világon, aki befejezte a Hell Ultrát

Az ibolyaszerény Toldi Péter neve a magyar ultrafutó szubkultúrában ismert, remélhetőleg a 480 kilométeres verseny a világ legmagasabb hegységében az országos hírnevet is meghozza neki. Emberfeletti teljesítménye a vizes Eb, a vívó Eb, és persze a foci Eb idején került rögzítésre az indiai verseny eredménykönyvében, ezek a nagy horderejű sportesemények érthetően magukon tartják a fókuszt, a fősodratú sportmédiában az endurance sportok egyébként is csak periférikus figyelmet kapnak.

Aki meg akarja tanulni a verseny statisztikai adatait, nem kell sokat erőlködnie, ugyanis 2017-től csak három embernek sikerült teljesítenie, és csak egy valakinek kétszer: Szőnyi Ferencnek. Az ő pályacsúcsát döntötte most meg Toldi Péter. A boldog győztest  Újdelhiben értük utol.

Mikor kezdtél futni?

Fiatal korom óta sportoltam. Egyetemi éveimben a vizsgaidőszakban a fölös energiáimat valahogy le kellett dolgozni, erre a futás volt a legalkalmasabb. Az első maratonomat 2004-ben futottam.

A Hell Ultra viszont a maratoni távnak majd' a 11,5-szöröse, mi motivált arra, hogy rajthoz állj ezen az extrém versenyen. Azért ezt olyan sokan nem erőltetik, nyolcmilliárdból öten álltatok rajthoz idén.

Egy évtizede foglalkozom ultrafutással, 2015-ben futottam az első ultra távú versenyemet, azóta folyamatosan haladok előre ezen az úton, és egyre magabiztosabban teljesítek egyre hosszabb kihívásokat. Így a korábban álom kategóriájú versenyek egyre inkább realitássá váltak. A Hell Race tehát nem egy nekibuzdulás volt, hanem az évek óta folyamatosan tartó munka eredménye.

Szegedi vagy. Tudjuk, hogy ott a Tisza-töltés a legmagasabb domborzati elem. Az alföldről érkezve hogy lehet felkészülni egy himalájai versenyre?

Erre a versenyre Európában sem lehet rendesen felkészülni, mindegy, hogy Svájcban él az ember vagy Szegeden. A tengerszinti edzést bárhol el lehet végezni, a másik fontos összetevő az akklimatizáció. Az a fontos, hogy a lehető legjobb fizikai állapotban kezdjük meg az akklimatizációt, ami az egésznek a kulcsa. Ettől függ ugyanis, hogy a szervezetünk hogy fog tudni reagálni.

Ezek már komoly sportszakmai kérdések, mielőtt ezekbe belemennénk, nézzük meg, hogy magára a 480 kilométeres távra hogyan futottad fel magad?

Ezt követően a legnagyobb lépés 2021-ben történt. 2021-ben és 2022-ben is részt vettem a görögországi, 500 kilométeres Authentic Phidippides versenyen, mindkétszer a második lettem. Ezek a versenyeredmények vezettek oda, hogy egyáltalán elkezdjek azon gondolkodni, hogy 500 km-t nem csak tengerszinten fogok lefutni. 2022-től kezdtem magashegyi futással foglalkozni, 2023-ban pedig a Great Himalayan Running Festival egy rövidebb, 220 km-es számát teljesítettem. Az összes eddigi tapasztalatom birtokában született meg az a döntés, hogy idén megpróbálkozom a teljes távú versennyel.

Mennyi időt vett igénybe az akklimatizáció, és hogyan zajlott?

Az akklimatizáció során fokozatosan terhelni kell magát az embernek, fokozatosan szoktatva hozzá a testét a megváltozott viszonyokhoz. Viszont futóként az utolsó két hét inkább lassítós időszak, amikor a testet hagyni kell regenerálódni a nagy megmérettetés előtt. Ezt a két szemléletet kellett közelíteni egymáshoz.

2024-ben ők mertek benevezni a 480 kilométeres versenyre

Fotó:  Toldi Péter Facebook-oldala

Rajtad kívül az egyik versenyző egy német hölgy volt, a többiek indiaiak voltak. Jelentett ez számukra valamilyen előnyt az akklimatizáció során?

Nem vettem észre, hogy különösebb előnyük származott volna ebből. A német hölgy 70 km körül, a másik két indiai futó 200 kilométer körül szállt ki. A második helyezett Ram Jat tengerészgyalogos, harmadjára indult a versenyen, most sikerült először teljesítenie. Neki tehát inkább tapasztalati előnye volt velem szemben.

Adott tehát a 480 km-es táv, az Európában nem reprodukálható magasság, és egy szűkre szabott akklimatizációs periódus. Mindezek tudatában milyen stratégiával vágtál neki a Hell Race-nek?

Felkészült versenyzőnek tartom magam. Hónapokkal a verseny előtt már készítettem haladási tervet, frissítési tervet, akklimatizációs tervet. Feltérképeztem az útvonalat, szakirodalmat olvastam a régióról. Nagyon fontos volt számomra, hogy mindig pontosan tudjam, hol vagyok a pályán, képben legyek, hogy az földrajzilag hol van, illetve hogy mi vár rám a következő kanyar után.

Az, hogy az ember be tud-e fejezni egy ilyen versenyt, nagyban függ a táplálkozástól is. Milyen volt a frissítési terved?

A poggyászom 80 százalékát a frissítés tette ki. A verseny alatt pedig mindig megbeszéltük az autóval, hogy mennyit mennek előre. Amikor utolértem az autót, akkor tudtam frissíteni, öltözni, aludni. A frissítésnek vannak bizonyos ökölszabályai, amelyeket igyekeztem betartani. Minél magasabbra érkeztünk, annál kevésbé szerettem volna a szervezetem megterhelni nehezen emészthető anyagokkal. Illetve, minél magasabbra érkeztünk, annál kevésbé vittem be szilárd táplálékot, a végén pedig már csak cseppfolyós halmazállapotút fogyasztottam. A völgyekben, 2-3000 méter tengerszint feletti magasságban kekszeket, magas energiatartalmú granulátumokat fogyasztottam. Ahogy emelkedtünk fölfelé, gyümölcspürékre, izotóniás italokra, energiazselére változott  a menü.

Ez a verseny nemcsak fizikailag igényel komoly felkészülést, hanem mentálisan is. Hogyan készültél fejben?

A fizikai és a mentális felkészülés nem választható el. Értelemszerűen a nagyon kemény fizikai edzések mentálisan is acélozzák az embert. A két terület kölcsönhatásban áll: ha nincs meg az elszánás, akkor fizikailag sem tud keményen edzeni az ember. Azon túl, hogy leírásokat olvastam, és fényképeket kerestem a helyszínről, vannak pszichés technikák is, amelyeket használok. Nem kell valami misztikus dologra gondolni. Azt követően, hogy fejben összeraktam a versenyt, egyre többet gondolkozom az egyes szakaszokról. Ha az ember fejben rendben van, a pillanatnyi kényelmetlenségek nem fogják őt annyira megviselni.

A magaslati betegséget és az oxigénhiányt hogy viselted?

Az oxigénhiánnyal szerencsére csak az akklimatizáció első szakaszában kellett megküzdenem, a versenyen nem. A versenyen volt egy kétnapos szakasz, amikor a magasságnak köszönhetően annyira lecsökkent az emésztésem hatékonysága, hogy változtatni is kellett a frissítési tervemen. Ezen kívül más egészségi problémám nem volt, még egy vízhólyagom sincs. Talán csak annyi, hogy az arcbőröm leégett, mert két nap után már nem tudtam figyelni arra, hogy kenjem magam naptejjel, és nagyon erős volt az UV-sugárzás.

Volt-e olyan pont a verseny során, amikor úgy gondoltad, hogy feladod?

Sajnos, volt. Amikor az emésztési problémáim kezdődtek, volt egy nagyon kritikus fél nap, amikor az is kérdés volt, hogy egyáltalán a vizet magamhoz tudom-e venni. Aztán egy roborálószerrel sikerült felülemelkedni ezen. Onnantól már nem volt kérdés, hogy végigcsinálom. A nehézségeket el kell fogadni.

Nehézséget jelenthetnek a változó időjárási körülmények. Ezekkel hogyan birkóztál meg?

Erre fejben készültem, és sikerült a verseny teljes ideje alatt koncentráltnak maradnom. A kísérőautó mindig a közelben volt, az időjárási helyzetnek megfelelően öltöztünk, vetkőztünk.

Egyébként nem volt rossz időnk, 25-30 fok körüli volt a hőmérséklet. Ellenben az UV-sugárzás nagyon magas volt. Az utolsó nap reggelén egy kisebb hóesés is elkapott, itt fagypont körüli hőmérsékletek voltak. De ezekre lehetett előre készülni.

Fejben feldolgozni egy ilyen eredményt nyilván hosszabb idő. Mit éreztél a célban, és mit tanultál meg a verseny során?

A célbaérés katartikus volt. Nem tudom szavakba önteni. Abban tényleg benne volt több évtized munkája, siker és kudarc egyaránt. A célban szakadt rám a felismerés, hogy amit én korábban az ikonjaimtól láttam, hallottam, riportokban, élménybeszámolókban, azt én, Toldi Petike Szegedről most megcsináltam. Ezt tényleg nem tudom elmondani. Még végső konklúzióra sem vállalkozom, friss az élmény.

A legtöbb ultrafutó, amikor befejez egy nagy versenyt, a szemét már a következőn tartja. Nálad mi van a fókuszban? Lehet ezt még fokozni?

Nem akarom fokozni. A Himalája a királyi kategória. Nagyon szeretem a hegyeket, szerettem volna a Himaláját látni, megtapasztalni, futni benne. Ez megadatott. A következő futócélom egy teljesen más jellegű verseny, egy 1000 kilométeres futás, Spanyolország hegyein keresztül, a TRANSESPAÑA, ott viszont napi megteendő szakaszok vannak, így a kettőt nem lehet összehasonlítani. Most egy hónapot pihenek, aztán augusztusban megkezdem az alapozást.