2018. december 12., 14:57

Nem élhetek tükörselfie nélkül...

Bár Móricz Zsigmond még a muzsikaszó mellett kardoskodott a színpadi műként igazán befutott regényében, én az életem első fürdőszobai „önfotója”, azaz selfie-je elkészítése iránt éreztem fékezhetetlen vágyat. Hogy ez a vágy feltehetőleg miből alakult ki, csak sejtem.

tükörselfie

Számomra rengeteg jelentést, szimbólumot és történetet hordoz az uborkazöld fejem. Természetesen mi mással is függene össze a mai történet, mint a várandósságommal, annak megélésével, a lélek apró zörrenéseivel. Utazzunk egyet újra a lelkünkben, és tegyük ezt kendőzetlenül és tabudöngetéstől sem rettenve meg!

Most vagyunk abban a várandóssági szakaszban, amikor már gyakorlatilag minden mozdulat után kigurulhat a számon az, hogy „Apa, indulnunk kell!”. A hasam talán már a rekordtartó görögdinnyét is meghaladja súlyban és átmérőben egyaránt, a sötétkéken áttetsző erek a bőröm alatt a pocak díszei, úgy kacskaringóznak, mint a fenyőfán a lámpafüzér. Szeretem a látványát.

A várakozás időszaka ez, a mi családunkban duplán, hiszen a karácsony is közeleg. Naponta érkeznek az üzenetek, barátok és barátnők, rokonok érdeklődnek: „Na, még tart a 2 in 1?”, „Egyben vagytok még?” Ezutóbbi a kedvenc kérdéseim egyike: szülés után sem tervezek atomjaimra esni, de ha a kérdés arra vonatkozik, hogy megszültem-e a gyermekünket, akkor nem, nem, van még egy kis idő, ha ezt a biológiai menetrend törvényszerűségei is így akarják.

Jól esik minden üzenet és látogatás, valahogy még élvezem az eddigi időszámításom végnapjait és egy fikarcnyit sem tartok a következőtől. Bepakoltam a kórházi táskát. Többször is. Először a kis fehér sporttáskámat használtam erre a célra. Kompakt táska ez, megboldogult lánykoromban, amikor magamhoz képest komolyabban sportoltam, ebbe a táskába pakoltam az edzőcuccaimat. Azok a tételek, amiket a kórház előír, bőven megférnek benne. No, de mi van akkor, ha a porontyomnak nem elég a kis ruha, amit ott kap, a „hazahozós” ruhát „lecsocsázza”, ja, igen, és ilyenkor még a pisi-kaki variációk is egészen áthatók tudnak lenni. Több kell ebből. Kell neki egy jó meleg téli szkafander is, persze akkor pokróc, na jó, abból inkább kettő. Nyomban evolúciós ugrás lépett fel, hiszen a fehér táskát elfelejthetjük, „ebbe a szarba semmi nem fér”, jöhet a piros.

Tuszkolom a cuccokat, a párom jelzi, hogy tudjam, hogyan készüljek: a szüléskor és az azután viselt hálóing, illetve pizsama nem jön a kórházból haza velünk a foltjai miatt, s kell, hogy legyen belőle elég. A francba… jó, akkor olvasom a kórház weboldalát, babaruhákat kapunk, a hazahozós ruhákhoz először a fél szekrényt pakoltam ki, azt leredukáltam egy negyed szekrénnyi mennyiségre, ebbe a pirosba még férne is, de most tényleg, vennem kellene még pizsamát, vagy hálóinget. Az otthoni szakadt „alvóspólóimat” nem biztos, hogy díjaznák a kórházban, vagy simán csak hajléktalannak néznének. Anyósommal útra kelünk, a kisebb boltokban hátasokat dobunk az áraktól, 70 és 120 euro között a hálóingpaletta. Nem, gyereket nem adnak hozzá. Ez ennyi. Pénzem van, de ennyit semmiképpen nem költök egy hálóingre, irány a KIK, legombolós pizsama, nem Gucci, de nekem pompásan megfelel, az anyaga is megteszi, meg egy plüss nadrág, gagyi, de szerethető szívecskékkel. Megvan, 30 euroból a kettőt megúsztam, mehetünk haza.

Igen, minden beraktunk, de a piros táska is kicsinek bizonyul, a fene egye meg, jöhet az újabb táskaevolúciós ugrás. A párom, aki egykoron gyorskolyásként járta a világot, kiemel egy akkora táskát a kamrából, amit első blikkre, morbid leszek, de kizárólag autóbalesetek helyszínén tudok elképzelni. Abba befér a pokróc, a szkafander, a sok hálóing és a pizsama, a babám kis tisztálkodási cuccai (amiket azért tettem be, hogy legyenek, de semmi szükség elpakolni, hiszen mindent kapunk), ruhácskák, papucs, két darab, meleg köntös, határidőnapló, írószer, szőlőcukor… Beraktam a pólyát is, mely egykoron még engem ölelt. Ne kérdezzék, nem tudom, hogy minek ez... Hatalmas lett a táska, kétemberes. Tudják, a férfiaknál van az a szint, amikor nagy bölcsen már inkább semmit sem szólnak, az én férjem és hősiesen zipzároz, bárcsak ne lenne az arca annyira beszélő, de meg vagyok győződve arról, hogy minden eshetőségre fel kell készülni, ő meg inkább nem szól, ismeri az összes „diagnózisomat”. Persze, néha rezzen egyet a rengeteg arcizmom közül valamelyik, ami egyértelműen jelzi a teljes meggyőződés hiányosságait, de a metakommunikációm is ismeri a női büszkeség fogalmát, így sok rezzenést nem produkál.

Tudom, hogy túlreagálom, de az istenér´ nem vallanám be még magamnak sem. Csilla, a szomszédból, négyet szült. Meglátogat, ránéz a táskámra és szinte a levegőért kapkod, mert nem bírja ki nevetés nélkül. Tudják, ez az a zsigeri, mélyről feltörő, értetlenséget jelző nevetés. „Minek neked akkora táska?!” – kezdjük listázni a tartalmát: „Ebből adnak, ebből a kettő felesleges, Jézusom, te tettél babakozmetikumokat is? Babaruhából minek ennyi? Mindent kapsz, szépet, tisztát! Csupa vér leszel és magzatvíz, cukik ezek a piros szívecskék, de ezt most komolyan gondolod?”. Na, hát így jártam, hogy a kettős evolúciós ugrás helyett egy kisebb utazótáskát választottam a saját cuccaimnak és egy hátizsákba pakoltam bele a kislányom pár apró holmijait, erősen szelektálva. Ok, akkor emellé a feladat mellé hosszas tortúra után bebiggyeszthetek egy pipát. Menjünk tovább!

Belenézek a tükörbe, s nem tudom eldönteni, hogy a szemöldökömben Frida Kahlo-t, vagy Brezsnyev elvtársat látom-e kirajzolódni, a bőröm is teljesen hanyagolt és a lábszáraimon is le lehetnek forgatni a Dzsungelharcosok teljes szériáját. Aki volt már várandós, az tudja, hogy a szőrtelenítés ilyenkor már teljesíthetetlen küldetés. Ahogy a lábaimat kémlelve a kivitelezhető taktikán agyalok, látom, hogy a lábujjamon is hosszú körmök ficeregnek, egy-egy kis begyűrt fekete zoknigalacsinnal a sarkaikban. Így nem mehetek be a kórházba, s mivel ez a feladatsor nem olyan, aminek teljesítésében osztoznék a párommal, életem leghosszabb tisztálkodása és teljes tatarozási folyamata veszi kezdetét. Új technikákra jövök rá, a kádból nyögések szűrődnek ki, és minden, de minden kiesik a kezemből. Minden potyog, s ilyenkor egy picit sem finom és picit sem nőies, indulatoktól tüzelt félmondat mindig elhagyja a számat, de csak halkan, a lányom ne hallja… megintcsak azt tudom mondani: aki már volt várandós, tudja, hogy a hajolás is egy nagyon összetett és nyögdécselős folyamat.

Bár kilenc hónapon át igyekeztem vegyszermentesen élni, most mégis előkerül egy jó öreg arcmaszk, ami simább bőr ígéretével ejt ámulatba, a hajamra is ráfújom az összes kencét, amit a szekrényben találok, van itt bio és „félbio” is, kétségbeesetten kapargatom össze a nőiesség és a nőiség apró kis alkotóelemeit, azon fáradozva, hogy azok jegyeit újra magamra varázsoljam.

Akkor lesz a folyamat lezárva, amikor a „De csinos kismama vagy!” hallatán nem csak a pocakom villan be bennem és másokban „csinosító” elemként, hanem esetlegesen én, tehát maga a nagybetűs Nő is. Amióta sok nő vesz körül, hiszen az orvosoknál az ellenőrzéseken vitathatatlanul a nők vannak túlsúlyban – a szó átvitt és valós értelmében egyaránt – tudatosabban figyelem a nőiség megélését, a nő energiákat, a női kisugárzást, a női minőséget. Érzékelni vélek belső kisugárzást: szüléshez és gyermekvállaláshoz való viszonyulási képleteket. Vannak nők, akik arcáról a feladat terhe olvasható le, vannak nők, akikről a félelem. Vannak nők, akiknél kislányos arcocskát kölcsönöz az öröm és az örömből fakadó várakozás és vannak nők, akikben mindenből van egy kevés, vagy egyes elemekből sok.

Érdekes, mennyire mások vagyunk, ugyanakkor mennyire egyformák: orvoshoz kizárólag csinosan felöltözve megyünk, a szemöldökünk rendezett, az arcunkra egy pici sminket megengedünk magunknak, a szájfény elfér akkor is, ha két percen belül lenyaljuk, és valahogy élvezzük azt, ha csinosak, szépek lehetünk: úgy, ahogy vagyunk. Pedig csak orvoshoz mentünk…

Nőnek lenni lelkiállapot. Igen, a legtöbb férfi ebben egyetért, s azt is szereti hangoztatni, hogy a nők bonyolult kódexét az életben nem fogja megérteni. Pedig egyszerű, mint az egyszeregy. Nyilván ez egy merőben elfogult szemlélet részemről, de a klasszikus értékrend szerint bekötött nő semmi másra nem vágyik, mint arra, hogy a női minőségeknek tegyen eleget: elvégezze a feladatait és dicséretet kapjon, imádja a spontán puszikat – ez számára megerősítés, pozitív visszacsatolás. Eleget tegyen házastársi kötelességeinek és örömét lelje benne. Kizárólag akkor tud az életben jól, vagy egyenesen kiválóan teljesíteni, ha pozitív megerősítést és támogatást érzékel a háttérből. Persze, ez nem azt jelenti, hogy a nő kizárólag tökéletes lehet, sőt, a nő picit sem tökéletes! Ugyanakkor nagyon nem mindegy az, hogy hogyan emlékezteti a hibákra a férfitárs és az őt támogató és szerető közeg. Jómagam senkinek nem voltam annál hálásabb, mint annak, aki leültetett és szigorú szeretettel, gondoskodással a hangjában figyelmeztetett arra, hogy nem jó az az út, amin járok. Vagy arra, hogy nem vagyok önmagam. Aki ebben segített nekem, pontosan tudja, hogy a hálám kiapadhatatlan kút, hiszen nélküle, vagy nélkülük nem lennék az, aki most vagyok.

Valahogy szeretem az önazonos embereket. Olyanokat, akik nem bugyolálják magukat önámításba, és a legnagyobb kacagást a saját hibáik és tökéletlenségeik idézik elő. Az önazonosság alapja pedig a támogató szeretet, semmi más és annak a kihívásnak az örökérvényű felismerése, hogy ne a mennyiségi mutatókra figyeljünk az életben, hanem sokkal inkább a minőségiekre.

Merjünk és akarjunk szelektálni, hiszen boldogtalanok egyedül is tudunk lenni, ahhoz sokaság nem kell. Merjünk szeretni és támogatni, szeretetet fogadni és nyújtani, térjünk vissza az örök nőhöz: a bárdolatlanság, a gőg, a gondoskodás hiánya lassan, de biztosan bezárja a nőt, és egy bezárt, lezárt, elzárt nőt újra megnyitni igen nehéz, embert próbáló feladat.

Megosztás
Címkék