Grendel Lajos halálára

Egy városban, két utcányira, légvonalban talán nyolcszáz méterre egymástól. Mégis. Vagy mégsem. Jön szembe, a Blumentál előtt. Hová mégy? Be, az egyetemre. És te? A szerklibe. Le kéne már ülni, dumálni egy jót. Aztán megint a nyújtott léptek, a forgatag. A kötelesség. Az érdekek béklyója. A tennivalók lassan őrlő malma. És az évek. (A gyűrött földeken.) Csak halmozódnak és fogynak. S az elhalasztott, az elmaradt beszélgetések. Az idézőjelbe tett jövő idő. Bár Lajos igazán soha sem siet. Ezért tudott megírni annyi regényt. Lenyűgöző szívóssággal, és egyre tisztább látással. Semmi törés, bár azt mondja, elmaradt a humor. Amúgy köszöni szépen, a divatok nem érdeklik.

Május eleje, Lajos most volt hetven. Soha jobb alkalom, üljünk le beszélgetni. Indítunk egy hetilapot, veled lesz az első interjú. Ráérsz? Persze. Végigballagok a Legionárius utcán, az egykori sörgyár mellett, ahol most üvegpalota feszül, mint egy kockabuborék, befordulok a Kereszt utcába, még egy kanyarral a Vazov utcába. Rácsörgök, itt vagyok. Egyszer csak ott battyog szembe, mintha a semmiből vagy az örökkévalóság kapualjából lépne ki. A presszó tíz méterre, a pincér három lépés. Bor az asztalon. Betegség ide, vagy oda, ami kijár, az kijár. Van egy órám, mondja, utána mennem kell a főpolgármesterhez. Mintha csak a sarki henteshez.

Tegnap olvastam egy novelládat, ha nem látom a neved, azt hiszem, Krúdyt olvasok. Nézem, hogy reagál. Hátha megsértődik, vagy felkacag. Meg sem lepődik. Innen már csak egy tyúklépés eljutni Faulknerig, onnan meg a konzervatív, majd a baloldali magyarokig. Herczeg Ferenchez meg Lengyel Józsefhez. Majd az idő eldönti. Az irodalomtörténetig, amely néhány liberálisnál kiverte a biztosítékot. Mire megvénülünk, jut eszembe, bölcsebbek leszünk. Ki törődik a huhogókkal? A kortársakat azért finoman mellőzzük.

Régebben azon méláztunk, hogy már alig maradt valaki Pozsonyban. Megy mindenki, amerre lát, menekülnek a magyarok innen. Valahogy úgy vagyunk vele, mint a szlovákok a huszadik századelőn, ha ketten összetalálkoztak, leültek megünnepelni. Mi meg most szanaszét. Falura, Csallóközbe, Pestre, Nyugatra, ki ide, ki oda. Tele lesz velünk a világ. Nem csoda, egyre idegesebb és idegenebb ez a város, lassan elveszíti az arcát. Ez már nem a mi Pozsonyunk. Miért, talán Léva a régi? Egyik sem az. Ebben aztán nem tudtunk közös nevezőre jutni, mert ő még mindig szereti Pozsonyt. Talán a nem túl nagy, kicsi, de mégsem provinciális volta miatt. Vagy ahogy vénül az ember, úgy válik egyre inkább az emlékei foglyává? Egy idő után már az is szép, ami ronda. Mint a késleltetett boldogság. Ez volt a novella címe. Illetve nem is, csak a fő motívuma. A hangulata.

Nekem meg most pokolian rossz a hangulatom, Lajos. Azt írja minden portál, hogy meghaltál. Teli van veled az internet. Most mindenki odakap a könyvespolchoz, és téged olvas. Jól kitoltál velük. Tudod, mit? Mégsem az idő dönti el, nekünk kell eldönteni. Persze, hogy tudod. Te ne tudnád? Erről szól az életed.

De ha nem haragszol, a Vazov utcát most egy kis ideig elkerülöm.