Papi áthelyezések – Tamás atya igaz története
A Remény katolikus hetilap júniusban közölte a szlovákiai, magyar dominanciájú plébániákat és lelkiatyákat érintő személyi változásokat. Sokan meglepetéssel olvasták, hogy Molnár Tamás, helyettes bírósági helynök, a pozsonyi magyar katolikusok lelkipásztora július elsejétől Nagymagyaron kezdi meg plébánosi szolgálatát. Az áthelyezések híre, illetve a közkedvelt és tisztelt pap távozása Pozsonyból – ha nem is kitűnő, de mindenképpen jó – alkalmat adott arra, hogy konkrét példán is szemléltetve járjunk utána a papi áthelyezések olykor meglepetést okozó gyakorlatára. Ezzel párhuzamosan pedig a nagyközönség előtt is bemutassuk Molnár Tamás atya áthelyezésének hátterét és körülményeit. Erre jobb adatközlőt nem is találhattunk volna, mint magát Molnár Tamást, aki immár a nagymagyari plébániai hivatalban fogadott.
Mindenekelőtt afelől érdeklődtünk, hogy a katolikus egyházat mi vezérli akkor, amikor egy-egy papot, plébánost az egyik szolgálati helyről egy másikra helyezi át. Az immár nagymagyari plébános, Molnár Tamás elmondta, hogy a megyéspüspök elsődleges célja és feladata, hogy biztosítsa a pásztori gondoskodást a rábízott területen élő hívek számára a nyugdíjazás, betegség vagy más súlyos ok miatt megürülő helyeken is.
Nyíltan beszél arról, hogy vannak esetek, amikor a hívek és a pap közötti rossz együttműködés vagy éppen az együttműködés hiánya kívánja meg, hogy a béke érdekében történjen meg a helycsere, amit elmozdításnak is nevezhetünk. Elmondja azt is, hogy több egyházmegyében élnek a meghatározott időre szóló kinevezés gyakorlatával, ami azonban a pozsonyi érsekség területén nem jellemző.
– Egy plébániai kormányzó, vagy akár egy nagyobb állandóságot jelentő plébános áthelyezése mindig többrétű előzetes konzultációkkal jár. A konzultációk mindig megtörténnek. Nem szabad, hogy diktatórikus módon történjen a döntés, annak ellenére sem, hogy engedelmességet fogadtunk, ami azonban nem jelent vak engedelmeskedést – nyújt bepillantást Molnár Tamás a papi életet meghatározó keretekbe.
A gyakoribb áthelyezés inkább a káplánok pozícióját szokta érinteni, akiknek az új szolgálati helyéről akár előzetes konzultáció nélkül is lehet határozatot hozni. Ekkor ugyanis még egy tanulási szakaszról van szó, és nem árt, ha több helyen szereznek tapasztalatot a káplánok. Mindez természetesen akkor válik valósággá, ha van elég káplán, sőt, a magyarok lakta vidékekre szólóan pedig magyar vagy magyarul tudó káplán. A pozsonyi főegyházmegye területén jelentős a magyar hívek száma, bár nem hasonlítható a nagyszombati vagy a nyitrai püspökségek magyar híveinek a számához; Stanislav Zvolenský érsek viszont törekszik arra, hogy a magyar hívek számára is biztosított legyen a magyar pasztoráció. Erre példa a két magyar káplán szolgálati helye is. Az egyik, Pammer Tamás Szencen végzi a magyar szolgálatot, a másik, Varga Viktor pedig Somorjáról került éppen a pozsonyi magyar katolikusokat vezető állomáshelyre. Molnár Tamás elmondta, hogy minden magyar nemzetiségű vagy magyar anyanyelvű pap olyan helyen szolgál, amely magyar pasztorációt igényel, és megnyugvással konstatálja, hogy a pozsonyi főegyházmegyében van elég magyar pap. Megemlíti az eddig még be nem töltött vajkai állomáshelyet, amely most kapott magyar plébániai kormányzót Blaho Milán személyében, illetve beszél Nagypakáról, ahol néhány hónapig szlovák anyanyelvű pap végezte a szolgálatot, július elejétől viszont már magyar plébános, Galgóczi Rudolf van szolgálatban.
Van ugyan elég magyar pap, de tartalék nincs, hiszen a pozsonyi főegyházmegyét illetően a papi szeminárium egyik évfolyamában sincs magyar kispap. Ez azt jelenti, hogy a szolgálatban lévő magyar papok közül „senki sem eshet ki”, s ugyan a magyar papok átlagéletkora viszonylag alacsony, magyar újmise azonban még évekig nem várható. Így buzgóan imádkoznak új hivatásokért. új jelentkezőkért, tette hozzá a nagymagyari plébános.
Molnár Tamás megerősíti, hogy 18 éves papi tapasztalata szerint a közös megegyezésen alapuló állomáshely cserék a jellemzőek, s bár nem nézi rózsaszín szemüvegen keresztül a világot, elképzelhetőnek tartja, hogy előfordulhattak, illetve előfordulhatnak ettől eltérő esetek is. Ezek általában az adott helyhez való túlzott ragaszkodás, vagy különböző panaszok következményei.
Saját tapasztalataira is hivatkozott, így megkértük Molnár Tamást, mondja el a pozsonyi magyar hívők jelentős részének körében meglepetést, sőt megütközést kiváltó áthelyezésének a részleteit, amellyel tiszta vizet is önthet a meg nem erősített információkkal, szóbeszéddel tarkított képzeletbeli pohárba. Molnár Tamás készségesen vállalja a beszámolót, amelyet azzal kezd, hogy tizenkét évvel ezelőtt a pozsonyi magyar közösséget vezető dómi (koronázótemplomi) kápláni kinevezésekor egyáltalán nem gondolta, hogy pozsonyi megbízatása ennyi ideig tart majd, s ennyi év után talán a váltás észszerű, amellyel sem a közösségének, sem magának nem okozhat rosszat.
– árulja el Tamás atya, majd úgy folytatja, hogy teljes belső békében tudta átgondolni a szóba jöhető lehetőségeket.
– Pozsonyban maradni, Nagymagyarra menni, vagy esetleg egy harmadik állomáshelyre? Kikristályosodott bennem, hogy bármelyik lehetőség elfogadható a számomra, és örömmel beállok szolgálni akár Nagymagyarra is, amit akár kihívásnak is vehetek, s ugyanúgy fogom szeretni a helyi magyar, szlovák és a jelentős roma közösség híveit is. Ezt a lourdes-i barlang felé indulva közöltem is az érsek atyával, s rábíztam a döntést. Május 17-én együtt utaztunk Nagymagyarra a Szent Rita-napi búcsúra. Az autóban megemlítettem neki, hogy esetleg csalódást okozhat a nagymagyari híveknek és a jelenlévő papságnak, ha nem jelenti be, hogy július elejétől ki fogja váltani az akkor már búcsúzó és nyugdíjazását kérő Naszvadi Sándor esperes urat, aki harminckét évig szolgált Nagymagyaron. Az érsek atya közölte, ő már döntött az áthelyezésemmel kapcsolatban, s bár nem szokás a júliusban esedékes változást már májusban bejelenteni, de nem látja ennek az akadályát sem. A szentmise során az egyik ének alatt rámnézett, hogy akkor rendben van-e a bejelentés, amit én visszaigazoltam, így a szentmise végén a leköszönő atyának megköszönte a hosszú szolgálatát és a búcsúk fellendítését, majd bejelentette, hogy engem nevez majd ki július 1-i hatállyal, de továbbra is megtart helynöki feladatkörömben az érseki bíróságon. Tapsvihar fogadta mindkét bejelentést, amelyről Naszvadi esperes el is mondta, hogy imádkozott ezért a döntésért, ami jól esett neki. Örültem én is – idézi fel a történteket Molnár Tamás plébános, s hozzáteszi, hogy egyfajta folytonosság is van ebben, hiszen számára és családjának is fontos a Szent Rita-tisztelet, a búcsú, ahol előbb gyerekként majd kispapként járt, így olyan helyre került, ahol már volt egy kapaszkodási és megtartó pont.
Két templom és tíz falu, illetve kisebb település szolgálata a feladata, s bár még csak néhány hete van Nagymagyaron, máris nagyon jól érzi magát. Most ismerkedik a hívekkel és a lakosokkal, s úgy érzi mindegyik nemzetiséggel megtalálta a közös hangot.
– Elvárások helyett az ismerkedésre összpontosítunk – mondja, hozzáfűzve, hogy konkrétan is megtapasztalhatta a nagymagyariak vendégszeretetét és segítőkészségét. Nyugodt a pozsonyi utód személyét illetően is, hiszen azt látja, hogy Varga Viktor személyében olyan valakit jelölt oda az érsek atya, aki ügyes, talpraesett és okosan áll a feladatokhoz.
– Egy célt szolgálunk, egy Istennek az ügyét és egy Pásztornak a munkáját végezzük a saját helyünkön.
Molnár Tamás végül az életét több esetben érintő segítséggel kapcsolatban hangsúlyozza, hogy Szűz Mária palástja alatt az ő szeretett gyermeke és boldog plébánosa egyben.
Megjelent a Magyar7 2026/30.számában.
