Nagymamák a vízaknában
Olvasóink nagy részének valószínűleg semmitmondó, hétköznapi művelet egy vízóra leolvasása, főképpen abban az esetben, ha egy lakótelepi lakáshoz tartozó, könnyen hozzáférhető mérőműszerről van szó. Faluhelyen viszont más a helyzet, hiszen a vízvezetékrendszerhez való kapcsolódás a földszín alatti aknákon keresztül valósul meg; s itt olvashatóak le a vízfogyasztás adatai is. Ezt a munkát a vízművek saját dolgozói helyett már a lakossággal végeztetné el.
Árváltozás esetén vagy az éves elszámolás megállapításához a lakosság vízellátását biztosító vállalat leolvassa a vízmérő órák állását. A múltba visszatekintve ezt mindig saját alkalmazottai vagy megbízottai végezték, ami természetes is volt, hiszen a vízórák a szolgáltató vállalat tulajdonát képezik.
Az idők változásával aztán a vízóra leolvasásának a rendszere is változni kezdett. Hozzátehetnénk, hogy a változás a gyakorlati példáját mutatja a mindenütt, akár a vízóra-leolvasás területén is megjelenő konzervatív és liberális szemlélet közti különbségnek.
Természetesen a változások fő mozgatórugója ez esetben is a pénz, hiszen csak a nyugat-szlovákiai vízügyi társaság 210 ezer kapcsolódási pontot tart nyilván, azaz ennyi helyen kellene vízórát leolvasnia. Ez nyilván sok pénzt jelent, hiszen, ha csak egyetlen eurót számítunk egy vízóra leolvasásának bekerülési költségére, már akkor is megközelítjük a negyedmilliós tételt. Ezért már érdemes egy elegáns mozdulattal a lakosság nyakába varrni, azaz a vásárlókkal elvégeztetni a vízóra-leolvasás és a vízművek felé való adatszolgáltatás feladatát. S mindezt a modernitás és a praktikusság jegyében.
A változások azonban nemcsak a leolvasás műveleténél mutatkoznak meg, hanem már az erre való felszólítás során kezdődnek, amikor rövid szöveges üzenet formájában, egyszerűbb nevén sms-ben érkezik a felszólítás a lakos mobiltelefonjára. Már amennyiben van neki, és annak számát korábban a vízművek rendelkezésére bocsátotta. Az üzenet nem szívességet kér, hanem utasít, hogy online hogyan végezzék el az adatszolgáltatást. Hogy világos legyen: ahhoz, hogy munkát kell végeznünk a vízművek számára, kell egy mobiltelefon- és internet-hozzáférés is.
Egy pillanatra hagyjuk most el az online világot, és nézzük meg, hogyan valósítható meg maga a vízóra leolvasása. Ahogy már említettük, a házak, főképpen a régebben épült családi házak udvarában egy süllyesztett aknában helyezték el a mérőműszert, vélhetően biztos tudatában annak, hogy ezt mindig a mérőműszer gazdája, a vízművek fogja ellenőrizni, hozzáértő emberek közreműködésével.
Sőt, megfelelő eszközök segítségével, hiszen aki már látott hivatalos vízóra-leolvasót, tudja, hogy egy periszkópszerű eszközzel megoldható, hogy ne kelljen az aknába lemászni a vízóra leolvasása végett. Természetesen ilyen eszközzel a vízművek a lakosságot nem látja el, így az összes partnerének le kell másznia a fotónkon is láthatóhoz hasonló, általában szűk aknába. Sőt, onnan, a leolvasási művelet elvégzése után, ki is kell jönnie! Lehetőség szerint horzsolások nélkül. Itt mindjárt fel is merül egy elméletinek látszó, de nagyon is valóságos probléma, azaz, ha a vízaknába mászó lakos balesetet szenved, az munkabalesetnek számít-e? A vízművek szerint nyilvánvalóan nem, hiszen a nekünk megküldött információk szerint, ha egy lakos nem képes a vízórát leolvasni, kérheti szakember közreműködését. Erről viszont a lakosoknak küldött sms-hír hallgat. Hiszen akkor akár az emberek ténylegesen is kérnék ezt, s ezzel meghiúsulna az akció véleményünk szerinti fő célja, azaz, hogy a feladatot a vízművek saját végrehajtásból kiszervezze, s ráterhelje a lakosságra.
De tételezzük fel, hogy a nagymama vagy a nagypapa lemászik az aknába, felírja a vízóra állását, és épségben vissza is tornázza magát, de a tortúrának még akkor sincs vége. A vízművek ezután arra kéri, hogy 10 különböző adat megadásával töltsön ki egy online-űrlapot, majd azt elektronikusan küldje el. Arra azonban nem gondolt a vízművek, hogy ezt a műveletet nemcsak a modern technológiák kezelésében jártas fiatalabb korosztálynak kell elvégeznie, hiszen az interneten megnézhető kitöltési útmutatóként szolgáló kisfilmben is egy tinédzserkorú hölgy végzi a műveletet.
Az egész művelet a legtöbb olvasónk számára az elejétől a végéig apróságnak tűnhet, pedig az aknába mászás nem is olyan egyszerű feladat. Sokan talán legyintenek, hogy miért is „pazarolunk” erre egész újságoldalakat. A legnyomósabb érvünk, hogy a monopolhelyzetben levő vízművek egyoldalúan munkát végeztet a lakosokkal, akik a kereskedelmi partnerei és nem a kisegítő munkaerői. Ezért a munkáért a lakosoknak ellentételezésként semmit nem fizet, holott korábban a saját dolgozóinak fizetett. A lakosokat nem látja el munkaeszközzel, hanem inkább a veszélyes aknán belüli megközelítést tartja természetes megoldásnak. Arról pedig, hogy külső segítséget is lehet igényelni, hiányosan tájékoztat. Mondjuk úgy, kizárólag a saját érdekeit nézi, és a most divatos, úgymond piaci szemléletet érvényesíti.
Bevezetőnkben említettük, hogy a vízóra-leolvasásban is megjelenik a konzervatív és a liberális felfogás közti különbség. A konzervatív megközelítés lényegének azt látjuk, hogy az olykor veszéllyel is járó szakmunkát szakember végez. Ez történt éveken, évtizedeken keresztül.
Az új idők új szelének vadhajtása, hogy a profit maximalizálása érdekében a vállalat megtakarítja a szakemberek bérét és a feladatot a lakosságra terheli, mondván csináljátok, ahogy tudjátok, kérjétek meg rokonaitokat, szomszédotokat, ha egyedül nem megy. Ha sikerül jó, ha nem sikerül, akkor magatokra vessetek, de nekünk a számlákat fizessétek!
Megjelent a Magyar7 2022/29.számában.
