Mikor felejtettünk el segíteni, mikor az az egyik legnagyobb erény?
Egy felvidéki vállalkozó november 1-jén ingyen elviszi a környékén élő időseket a temetőbe, ha egyedül már nem tudnak eljutni szeretteik sírjához. Nem kér érte semmit, még a nevét sem szeretné nyilvánosságra hozni. Egy egyszerű közösségi médiás bejegyzés, ami velem szembejött és arra késztetett, hogy feltegyek magamnak egy meglehetősen kellemetlen kérdést: nekem ez miért nem jutott ez eszembe?
Amikor egy idegen ember jó cselekedete nem egyszerűen megmelengeti a szívünket, hanem egy kicsit megpirongat, ott úgy érzem meg kell állni és elidőzni a felszínre hozott érzéseken. Nem mintha bármi rosszat tettünk volna, hanem mert hirtelen ráébredünk, valamit mi is megtehettünk volna, csak nem jutott eszünkbe. Vagy eszünkbe jutott, de megálltunk a gondolatnál, nem lett cselekedetté.
Pénteken szembejött velem egy felhívás. Egy felvidéki vállalkozó azt írta, november elsején szívesen elviszi autóval a környékén élő időseket a temetőbe, megvárja őket, majd haza is viszi. Ingyen. Azoknak szeretne segíteni, akiknek már nehézséget jelent az utazás, de még szeretnének kijutni szeretteik sírjához.
A bejegyzés szerzője névtelenséget kért, a JustWood Interier cégnevet azonban feltüntethetem és nagy szeretettel teszem is meg. Nem szeretne szerepelni a tulajdonos, nem akar történetet építeni maga köré, nem vár nyilvános elismerést sem. Egyszerűen felajánlotta azt, amije van, az idejét, az autóját és a figyelmét.
Mélyen eltűnődtem, mert gondoljunk csak bele, hány olyan ember él a közvetlen környezetünkben, akinek az életéről tulajdonképpen semmit sem tudunk? Ismerjük az arcát, köszönünk neki a lépcsőházban, látjuk a boltban, esetleg tudjuk, melyik házban lakik. De vajon tudjuk, hogy egyedül él-e? Hogy van-e, aki bevásárol neki? Hogy eljut-e az orvoshoz? Hogy az ünnepek környékén van-e valaki, akivel egyáltalán beszélgethet?
Nem biztos, hogy ezekre a kérdésekre válaszolni kellene tudnunk. De talán feltennünk igen.
Engem ugyanis ez a felhívás nemcsak meghatott, hanem el is gondolkodtatott. Az jutott eszembe, én miért nem kérdeztem meg a szomszéd nénit, hogy november elsején ki tud-e jutni a temetőbe? Miért nem jutott eszembe magától értetődően, hogy ha már autóm van, elvihetném őt? Nem kerülne különösebb erőfeszítésbe. Mindössze észre kellene vennem, hogy van valaki, akinek jól jönne a segítségem.
És talán ez az egész történet legfontosabb mondanivalója, nem az, hogy valaki megtette, hanem hogy miért nem jut eszünkbe többünknek ugyanez. Vagy, hogy miért különlegesség ez a felajánlás, mikor lehetne alapvetés.
Sokat beszélünk arról, milyen irányba tart a világ, mostanában én magam is. A hírekben egymást követik a politikai konfliktusok, a gazdasági bizonytalanság, a háborúk, a társadalmi feszültségek. A közösségi oldalakon vélemények csapnak össze, ismerősök törlik egymást, családtagok nem beszélnek egymással, emberek olyan könnyen mondanak ítéletet a másikról, mintha egy képernyő mögött már nem is hús-vér ember ülne.
A hétköznapi emberségből közben pedig mennyi minden kikopik. Nem feltétlenül a nagy gesztusok hiányoznak. Sokkal inkább azok az apró, szinte észrevétlen figyelmességek, amelyek korábban talán természetesebbek voltak. Hogy ránézünk a másikra, hogy megkérdezzük, hogy van, és nem csak udvariasságból várjuk a választ. Vagy, hogy nem tekintjük a magányt, az időskori kiszolgáltatottságot, a segítségre szorulást valaki más problémájának.
Persze, mindenkinek megvan a maga baja. Dolgozunk, gyereket nevelünk, számlákat fizetünk, próbáljuk összeegyeztetni a feladatainkat, és sokszor a saját életünkben is éppen csak utolérjük magunkat, én is így vagyok. Nem lehetünk mindenki támaszai, ezt is fel kell ismerni és el kell fogadni. Nem kell minden problémát magunkra vennünk, de talán nem is erről van szó. Hanem arról, hogy kicsit elgondolkodjunk, mikor vált elfogadottá az a gondolat, hogy ami nem tartozik közvetlenül hozzánk, azzal nem is kell foglalkoznunk?
Az ilyen példák nemcsak azoknak szólnak, akiknek segítségre van szükségük. Hanem azoknak is, akik még csak tanulják, milyen embernek lenni ebben a világban. A gyerekeinknek, a fiataloknak, de nekünk, felnőtteknek is.
Mert mit látnak tőlünk? Azt, hogy mindenki rohan, mindenki a saját igazát védi, mindenki a saját érdekeit érvényesíti? De mutathatjuk azt is, hogy néha félretesszük a saját dolgainkat, mert valaki másnak éppen szüksége van ránk. Emlékszem egyszer egy vak férfit segítettünk a Budapesti Nyugati Pályaudvaron a vonatra, a gyerekeim mai napig emlegetig, annyira mély nyomot hagyott bennük az eset.
Nem gondolom, hogy a régi világ minden tekintetben jobb volt, és azt sem, hogy korábban mindenki figyelmesebb, önzetlenebb emberként élt. De a közösségi életnek volt egy olyan hétköznapi dimenziója, amelyet érdemes lenne újra felfedeznünk, az egymásra utaltság természetességét. Hogy nem kellett minden segítséghez külön felhívás, kampány vagy szervezett akció, jól megszerkesztett Facebook poszt. Egyszerűen tudtuk, ki az, akinek be kell vásárolni, akinek fel kell vágni a fát, le kell nyírni a füvet, akit el kell vinni valahová.
Ma már sokszor úgy élünk egymás mellett, hogy közben alig tudunk egymásról valamit. A technológia közelebb hozza a távol élőket, de ettől még nem biztos, hogy közelebb kerülünk azokhoz, akik fizikailag néhány méterre vannak tőlünk.
A JustWood Interier mögött álló vállalkozó most nem egy nagy társadalmi problémát akar megoldani. Csak néhány embernek szeretné lehetővé tenni, hogy november elsején eljusson oda, ahová a szíve húzza. De talán éppen az ilyen apró, személyes döntésekből derül ki, mennyire él még bennünk az emberség.
Én pedig a magam részéről szeretném ezt a történetet egy kis önvizsgálatra is használni. Nemcsak most, mindenszentek idején, amikor különösen sokat beszélünk az emlékezésről, hanem a hétköznapokban is.
