2020. február 22., 12:04

Merjük felvállalni, kik vagyunk!

A magyar nemzetrészek közül éppen a felvidéki magyarság a leginkább megtiport, megfélemlített közösség. A múlt terhei miatt szinte megmozdíthatatlanok vagyunk – véli Somogyi Alfréd református lelkipásztor, teológiatanár, a Pozsonyi Református Egyházmegye esperese, aki szerint az elmozduláshoz megbízható emberekre és hittel teli becsületre van szükség.

somogyi alfréd
Fotó: Görföl Jenő

Korábban politikai újságíró volt, így került a lelkészi pályára. Az emberben megfogalmazódik a kérdés, ilyen sűrű időszakban nincs önben vágy arra, hogy megszólaljon közéleti kérdésekben?

De igen, van – és tudatosan fogom vissza. Nem írok Facebook-bejegyzéseket, pedig sokszor érzem azt, hogy amit olvastam, arra reagálni kéne. Viszont ezt az aktív politika térfelének érzem, s már húsz év telt el azóta, hogy lelkészi pályára léptem. Ez már kétszer annyi idő, mint amennyit politikai újságíróként töltöttem.

Ezért tudatosan maradok csöndben, most nem az a dolgom, hogy a politikai eseményeket értelmezzem. Az én feladatom, hogy Isten igéjét hirdessem.

Ami viszont szolgálat, s ezt a szolgálatát a Felvidéken végzi, hiszen visszajött Magyarországról, nyilván tudatos döntés eredményeként. Ezzel arra utalok, hogy egyrészt fontos az ön számára ez a közösség, másrészt lelkészként sem kell hallgatnia…

Csak annak idején a rádióban és a televízióban elmondhattuk, hogy az éteren keresztül több százezer emberhez szólunk. A rádióban a kilencvenes évek elején a Pavilon című műsornak négyszázezer hallgatója volt. Most az adatott meg, hogy Isten igéjét hirdessem azoknak, akikhez az Úristen odavezérelt. Ez pedig egy behatárolt közösség, az apácaszakállasi gyülekezet.

Gondolom, a kilencvenes évek elejének más volt a hangulata, várakozásokkal volt teli, s azután sok csalódás érte az itteni magyarokat. Beszéljünk a közösség állapotáról. Hogyan látja, mi az oka annak, hogy sötét színek kívánkoznak az ecsetre, ha a felvidéki magyarság jelenlegi állapotát festjük meg?

Nem is csak a beteljesületlen várakozásokban látom ennek az okát, távolabbra mennék vissza az időben.

A magyar nemzetrészek közül éppen a felvidéki magyarság a leggyöngébb identitású, mert ez a leginkább megfélemlített, eltiport közösség.

Persze Erdélyben ott volt Ceaușescu, de én most az 1945 utáni jogfosztásra, a Beneš-dekrétumokra gondolok.

Nem lehet, hogy mindez azért alakult így, mert az erdélyieknek mégis ott van a transzilvanizmus, míg nekünk, felvidékieknek nem alakult ki hasonló lokális tudatunk?

Biztos, hogy ez is szerepet játszott benne, de a hontalanság éveinek, a reszlovakizációnak az emberek lelkében máig mélységes nyoma maradt. A kollektív tudatunkban ott van, hogy minket egyszer így megfélemlítettek. Én emiatt elképzelhetetlennek tartom, hogy nálunk az emberek Erdélyhez hasonlóan 40 kilométer hosszúságban egymás kezét fogva álljanak ki az autonómiáért. Szinte megmozdíthatatlanok vagyunk, s ez a múlt terheiből fakad.

Ami a jelen széttagoltságát illeti, annyira önérzetesek lettünk, hogy meggyőzhetetlenné váltunk.

Bárki bármit mond, ha nekem van egy véleményem, akkor az úgy van. Ezt az utóbbi harminc év szabadságtudata alakította ki.

Éppen erre gondoltam. A népszámlálások adatai azt mutatják, a jogfosztás éveit még mintha kiheverte volna a felvidéki magyarság. A rendszerváltoztatást követően újabb törésnek kellett bekövetkeznie: individualistákká váltunk, felbomlottak a közösségeink. Hogyan lehet ezt a folyamatot visszafordítani?

(Sóhajt…) Ötletem van rá, csak ez jelen pillanatban

nagyon furcsának, lelkészinek fog hatni. Hit nélkül, megtérés nélkül, Isten nélkül nem fog sikerülni.

Szokták mondani, hogy hiszünk önmagunkban, a közösségünkben – nem, ezekben nem hiszünk, hanem bízunk. A hit egyedül az örök Istenhez kötődik.

A kilencvenes években volt egy felbuzdulás, megerősödtek a keresztyén gyülekezetek. Rosszul látom, hogy ez a lendület mintha mára megtört volna?

Ez valóban így van, a kilencvenes években a nagy tiltás után volt egy fellendülés, ez idővel elmúlt. Én ennek legfőbb okát az individualizmusban látom.

Beszélhetünk aktuálpolitikáról: ezért nem meggyőzhető egy tíz éve a Most–Hídra szavazó ember józan ésszel. Ha van egy konok meggyőződése, abból kimozdíthatatlan.

Ő inkább nem megy el szavazni, szerintem.

Erre mondják a szociológusok, hogy inkább ragaszkodunk a korábban meghozott rossz döntéshez. Ha már az aktuálpolitikához közelítünk a jelenlegi megosztottságunkra elégséges magyarázat az individualizmus? S egyáltalán, a megosztottság szüli a közönyt?

Beszéltünk már róla: a rendszerváltoztatás idején megfogalmazott, és be nem teljesült várakozásokat látom leginkább a mostani közöny hátterében. Van erre egy nagyon sajátos magyarázatom:

a kommunista időszakban a kisebbségi lét megéléséből kizárólag a folklór volt megengedett. Énekelj, táncolj, vedd fel a csizmát és a népviseletet, de azután semmi! Ne gondolkodjunk közösségben, önkormányzatiságban – s mi ezt megszoktuk.

Harminc éve azt reméltük, kicsit hasonlóbbak leszünk jogokban és lehetőségekben, mint a többségi nemzet, sőt még Nyugat-Európához mérten is előrébb lépünk. Ebben a várakozásunkban csalódnunk kellett. Hol vannak a komoly ügyvédi irodáink, hol van egy magyar bank?

Hol van az a gazdasági támogatás, ami nem az országhatáron túlról érkezik, s a közösségünket szolgálja?

Nagyon szép, hogy máig működik a folklór, de mintha ebben meg is rekedne a közösségünk.

Hogyan lehet továbblépni? Az elmúlt harminc évben elmulasztottuk a lehetőségeket, az akarat hiányzott?

A legnagyobb elmulasztott lehetőségnek én a komáromi nagygyűlést gondolom: a felvidéki magyarság deklarálhatta volna az önrendelkezés iránti igényét.

De ne legyünk köldöknézegetők: a másik serpenyőben ott van az utóbbi harminc év legnagyobb sikere, a Selye János Egyetem megalapítása.

Sokakban megfogalmazódott a félelem, hogy február 29-ét követően száz év után először nem lesz képviseletünk a prágai vagy a pozsonyi parlamentben, ahogy azt a helyzetünk megszabta. Baj lenne, ha ez bekövetkezik?

Igen, baj. Emlékszem, amikor a Dzurinda-kormány megalakulásakor Csáky Pállal készítettem interjút, megkérdeztem, mire számíthat mostantól a felvidéki magyarság. Az akkori választ most is megszívlelhetjük: ha ott vagyunk a döntések közelében, nem fognak felmerülni olyan törvények, mint amilyen például az alternatív oktatásról szóló tervezet volt a kilencvenes években.

Ha semmi konkrétumot nem is lehet ígérni felelősen, de legalább nyugodtan alhat a felvidéki magyarság, hogy a helyzete nem fordul rosszabbra.

Azért mégiscsak felemás a mérlege ezeknek az éveknek. Megszületett ugyan a Selye János Egyetem, de ekkor alakították ki a természetes régiókat kettévágó megyerendszert.

Ha az ezekre a politikai alkukra gondolunk, szerintem azt a kérdést kell feltenni: miért bizonygatjuk folytonosan, hogy mennyire lojális polgárai vagyunk ennek az államnak? Szerintem nem kell annál erősebb bizonyítéka a lojalitásunknak, hogy éppen a szlovák jobboldali pártok hangsúlyozzák:

a magyar közösség a kilencvenes évek óta mindig a jó oldalon állt a politikai küzdelmekben.

Nem lehet, hogy azt várja a magyar választó, hogy kormányra kerülve se adjuk fel az elveinket? Ragaszkodjunk ahhoz, hogy szükség van a kisebbségi kerettörvényre, az önkormányzatiság megerősítésére. S ebben a szlovák pártok is partnerek lehetnek.

Sokáig én is ezzel az idealizmussal közelítettem a politikát.

Szerintem a realitás azt bizonyítja, hogy a gumigerinc sokkal kifizetődőbb.

Számomra erről tanúskodik az utolsó négy év is. Ha mindezt távolabbról nézzük, akkor azt is látjuk, hogy

a Most–Híd azzal vétkezett a legnagyobbat, hogy elfogadhatóvá tette a kettős identitást.

Emiatt nincs szégyenérzet az emberekben, ha a vasárnapi asztalnál a szlovák menyecske kedvéért a magyar családtagok is szlovákra fordítják a szót. Ez óriási rontás, nem tudom, hogyan lehet visszafordítani.

Mégis, ha valami reményt akarunk adni annak, aki minket olvas, mit tud mondani? Hiszen a hitet, a bizalmat lerombolni pillanatok műve, de azt újjáteremteni jóval hosszabb időbe telik.

Hittel járó becsületre van szükség, s ezzel együtt megbízható emberekre.

Tudjunk következetesek lenni, tudjuk felvállalni, hogy kik vagyunk. Ha az Úristen egy nagy keresztyén masszát szeretett volna, akkor nem teremtett volna előbb magyarnak.

Nagyanyámtól mindig azt hallottam:

magyarnak és reformátusnak lenni a Jóisten nagy kiváltsága.

Ha ezt gyerekkorától hallja az ember, ez tartást, egészséges büszkeséget ad. Nem emeli a többiek fölé, mert abban bízom, hogy a szlovák evangélikus és a magyar katolikus is így neveli a gyermekét. Az Úristen ránk bízta, hogy a közösségünkért, a gyülekezeteinkért felelősséget vállaljunk.

Én senkinek nem fogom megmondani a szószékről, hogy kire szavazzon, de azt igenis fontosnak érzem, hogy elmondjam, február 29-én mindenki emelje fel a hátsó fertályát, és menjen el választani!

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/8. számában.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.