2022. március 9., 08:14

Megszépülő boldog békeidők

A hetilap olyan, mint egy krónika. A megőrzött lapokat visszafelé olvasva mozaikokként áll össze a jelen sodra történelemmé. Ma már a história részei a Kuciak-gyilkosság és a végéhez közelítő pandémia emberpróbáló évei.

putyin
Fotó: TASR
Hogyan lehet elejét venni annak, hogy a magát csapdában érző Oroszország nukleáris támadást indítson az őt szankciókkal sarokba szorító világ ellen?

Mindennek „más távlatot ád a halál már”. Ahogy Radnóti járta a maga erőltetett menetét az elveszett idő nyomában, a szomszédban dúló háború úgy írta felül a mi hétköznapjainkat. Dédszüleink nemzedéke valahogy így tekinthetett vissza a szarajevói lövéseket megelőző „boldog békeidőkbe”. Putyin február 24-i háborús beszéde, ha az idő nem fordul ki a sarkából, évtizedek múltán ifjú történészhallgatók szöveggyűjteményeiben porosodik majd. Éppen úgy, ahogy a mi emlékezetünk idézi fel Ferenc József szavait: „mindent meggondoltam, mindent megfontoltam”.

Irracionális háború a hátsó szobánkban

A történelem ránk rúgta az ajtót – elfedve, de legalábbis zárójelbe téve a közösségünket feszítő vitákat. Nem mellesleg „fotelvirológusból” külpolitikai szakértővé alakítva a véleményháborúk kommenthuszárait.

A viták heve a boldog békeidőket idézi, de a történelem által ránk rúgott ajtó túloldalán a bizonytalanság van. A régi, kiszámítható világunk az Ukrajna elleni orosz támadással egyszeriben irracionálissá vált. Olyanná, amelyet a kiszámíthatatlanság, bizonytalanság jellemez.

Az ukrajnai háború a hátsó szobánkban zajlik, Közép-Európa tőszomszédságában – nem a glóbusz valamely, tőlünk biztonságosan távol eső egzotikus helyén. Ha valaki az öreg kontinensen a boldog békeidők után sóvárog, nem azért teszi, mert a háború az előző évtizedekben nem lett volna kéretlen vendég a világban.

A korszakfordító 1945-ös év óta azonban az európaiak még a hidegháború legsötétebb éveiben sem érezhették ennyire a bőrükön egy kiterjedt háború fenyegetését. A délszláv háború a régi évezred utolsó évtizedében, ahogy azzal mindenki előre számolt, a felbomló Jugoszlávia határain belül maradt. Az ukrajnai háború azonban magában hordozza egy beláthatatlan következményekkel járó világméretű konfliktus lehetőségét.

Rögtön tegyük hozzá, egy kiterjedt termonukleáris háború túl van minden józan számításon, az irracionalitás világába tartozik.

A kölcsönös nukleáris elrettentés a hidegháború idején megóvta a világot a pusztulástól. Egy ilyen konfliktusnak ugyanis nem lehet győztese, hiszen a pusztító csapás ugyanolyan pusztító ellencsapást vált ki. Vagyis racionális érvekkel semmiképpen sem alátámasztható. Ami miatt mégis úgy érezzük, hogy a kiszámíthatóság korából február 24-én az irracionalitás világába léptünk, az a tény, hogy Moszkva Ukrajna elleni agressziója is túl van minden józan számításon.

A kérdés adott, hogyan lehet megállítani az egymást követő irracionális lépéseket?

Vagyis megakadályozni, hogy a moszkvai vezetés a rosszul felmért háború csapdájában további, a józan észt semmibe vevő döntéseket hozzon. A helyzet ugyanis így áll, Putyin Oroszországa az Ukrajna elleni támadással nehezen feloldható csapdahelyzetbe hozta magát.

Oroszország csapdahelyzetben

A villámháborús elképzelés csődöt mondott, pontosan úgy, ahogy Vilmos császár elképzelései az első világháború elején. Amikor a német uralkodó ígérete ellenére a falevelek lehullottak, s a katonái nem voltak győztesen az otthonukban, eldőlt, hogy Németország a háborút nem nyerheti meg. Ennek belátásához azonban négy keserves évre, óriási véráldozatokra volt szükség. Éppen csak tanulni kellene a történelemből.

Közel két héttel az orosz invázió kezdete után megalapozottan kijelenthető, hogy Moszkva – a saját eredeti elképzelései szerint – az Ukrajna elleni háborút nem nyerheti meg. Minden jel szerint Putyin eredetileg azzal számolt, elég lesz Ukrajna kapuit bedönteni, és az egész „korhadt építmény” összeomlik.

Ugyanezzel a magabiztossággal vágott bele Hitler is a Szovjetunió elleni háborúba, amely az agresszorral szemben egységbe forrasztotta az osztályalapon megosztott szovjet népet. A nagy honvédő háború tűzvonalában a kisemmizett kulákból is a hazáját oroszlánként védő katona lett.

Putyin Ukrajna elleni támadása is nagy lépés abba az irányba, hogy a nyelvileg és kulturálisan megosztott Ukrajna legalább egy kérdésben összeforrjon. Aki bombákat dob a városokra, aki kéretlenül tör be hódítóként, az ellenség. Még akkor is ellenség, ha történetesen ugyanúgy Puskin nyelvét tanulta az édesanyjától.

Oroszország ezért nem nyerhet Ukrajnában a saját eredeti elképzelései szerint. A kelet-ukrajnai közvélemény, amely kulturálisan ezer szállal kötődik Oroszországhoz, soha nem volt még érzelmileg ennyire távol Moszkvától, mint a február 24-ét követő napokban. Vagyis Moszkva eredeti céljaihoz képest éppen ellentétes hatást ért el. Mára szinte teljesen elképzelhetetlen, hogy az ukrán társadalom a nyugati szövetségi rendszer helyett Oroszországban lássa biztonságának garanciáját. Mi ez, ha nem csapdahelyzet?

Mondhatjuk persze, s az erőviszonyok ismeretében nem is alaptalanul, hogy az orosz gazdaságot sújtó szankciók ellenére Moszkva idővel felőrli, kivérezteti Ukrajnát – de mire megy vele?

Egy 40 milliós országot tartósan megszállva tartani, a helyi népesség legalább részleges támogatása nélkül, lehetetlen feladat. Vagyis jó eséllyel Oroszország éppen a február 24-i agresszióval veszítette el Ukrajnát, azzal, hogy a vele szimpatizáló ukrajnaiak bizalmát ásta alá.

Mit veszíthet Moszkva a háborúval?

A kérdést úgy is feltehetjük, mit veszíthet Moszkva a rosszul felmért ukrajnai háborúval? Ha a történelmi analógiák sorát folytatjuk, kézenfekvő a Szovjetunió afganisztáni háborújának párhuzama. Ukrajna tartós pacifikálása ugyanolyan megoldhatatlan feladat Putyin Oroszországának, mint az afganisztáni háború sikeres lezárása a nyolcvanas évek Szovjetuniójának volt.

A növekvő katonai veszteségek és az elhúzódó konfliktus egyre súlyosabb gazdasági ára könnyen megroppanthatják a birodalmi nosztalgiákat újra felélesztő putyini reneszánsz eredményeit. Oroszország ennek következtében visszasüllyedhet a Szovjetunió felbomlása utáni zűrzavarba, ami ugyancsak komoly biztonságpolitikai kockázatokat vet fel.

Itt jutunk vissza az eredeti felvetésünkhöz: hogyan lehet elejét venni annak, hogy a magát csapdában érző Oroszország nukleáris támadást indítson az őt szankciókkal sarokba szorító világ ellen. A Szovjetunió felbomlásakor a nyugati katonai szövetség komoly fenyegetésként érzékelte, hogy a birodalom széthullását kísérő káoszban ne használják kalandor lépésekre a szovjet nukleáris potenciált. Vagyis a Nyugat nem volt érdekelt az Orosz Föderáció további szétaprózódásában, a központi hatalom esetleges megszűnésében, s ezáltal abban, hogy helyi hadurak tegyék rá a kezüket a termonukleáris fegyverekre.

kárpátalja
Fotó:  MTI
Egy nem csak szavakban Európa felé forduló Kijev uniós csatlakozása alapvető közép-európai, s azon felül magyar nemzeti érdek. A képen Szijjártó Péter külügyi és külgazdasági miniszter, valamint Viktor Mikita kárpátaljai kormányzó
Van racionális megoldás

Putyin elnökségével, a birodalmi ambíciókat élesztgető Oroszország újjászületésével a Nyugat hidegháborús reflexei is újjáéledtek. Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a kilencvenes évek elejének biztonságpolitikai kihívásai harminc évvel később is ugyanúgy reálisak. Az Ukrajna elleni megnyerhetetlen háborúval Moszkva kilépett a racionalitás világából, erre azonban a nyugati szövetségi rendszer nem válaszolhat irracionális lépésekkel.

Mivel az ukrán nemzet a tűzkeresztségben visszavonhatatlanul megszületett, Moszkvának be kell látnia a megváltoztathatatlant, Kijev belátható ideig nem fog a befolyási övezetébe tartozni. Cserében legalább ekkora önmérsékletre van szükség a Nyugat és Kijev részéről is: Ukrajna nem lehet a NATO tagja. Ellenben semlegességét és területi egységét a nagyhatalmaknak kell szavatolnia, hasonlóan Finnország második világháború utáni helyzetéhez.

Ukrajna vérrel harcolta ki a jogot, hogy Európához tartozzon, ami távlatosan reményt ad arra, hogy a kárpátaljai magyarság és az anyaország között is leomoljanak a schengeni falak. Az uniós csatlakozás arra is esélyt kínál, hogy Kijev szembenézzen saját közelmúltjával, azzal, hogy milyen áldozatokat követelt a türelmetlen nemzetállam-építés korszaka. Egy nem csak szavakban Európa felé forduló Kijev uniós csatlakozása alapvető közép-európai, s azon felül magyar nemzeti érdek. Mi több, a kárpátaljai magyar közösség szülőföldön való megmaradásának ez az egyetlen lehetséges garanciája.

Az ukrajnai háború befejezésének ez lenne a leginkább racionális forgatókönyve – egy olyan megoldás, amivel az eddigi áldozatokon túl nincsenek vesztesek, mindenki nyer vele. Ezért kellene visszatérni az irracionalitásból a józan megfontolások világába.

A konfliktusok eszkalációja mindig elkerülhető – csak az emberiségnek okulnia kellene saját történelméből.

Tartunk tőle, a valóság majd jó esetben a racionális és az irracionális elemekből áll össze. A jó hír az, hogy bár távol leszünk az optimális megoldástól, de még így is elkerüljük a legrosszabbat.

Megjelent a Magyar7 2022/10. számában.

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.