A magyar kormány stabil, a szlovák ingatag. A Heger-kabinet agóniája
Múlt szombaton a kormánypártok újra hiába rugaszkodtak neki egymás meggyőzésének. A koalíció önsorsrontó vergődése mostanra arra a pontra jutott, ami már nem elemző, hanem terapeuta után kiált. A Heger-kabinet agóniája különösen szembeötlő, ha a 2010 utáni magyar kormányok stabilitásával vetjük össze.
Érthetetlen. Ha a hatalmi érdekből eredő józan számítás alapján mérlegeljük a 2020 februárja után felálló szlovák koalíciót feszítő konfliktusokat, ép ésszel elfogadható magyarázatot nem találunk. Az országos politika alakítóit, a végrehajtó hatalom gyakorlóit mégsem hasonlíthatjuk fejlődésben megrekedt óvodás gyermekekhez, akik az önfeledt gyermekkor igézetében légvárak helyett még homokvárat építenek.
Vagyis a szlovák koalíció szomorújátékára más magyarázat kívánkozik annál a nagyon is kézzel fogható lehetőségnél, hogy
az óvó néni pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva a Szvatopluk király méretes szerszámú lovas szobrát formázó játék pillanatnyi birtoklásán hajba kapott a tízórait még együtt majszoló két szépreményű óvodás.
Namármost a nagymorva örökség ilyenkor úgy csúszik bele a történelem időhurkába, mint Heribert Illig nagy port kavart művében a kitalált középkor.
Az „ószlovákok királya” mindezt látva csak tehetetlenül ül bronz lovára merevedve a pozsonyi várudvarban. A lovas szobrok már csak ilyenek. Egy szláv néppel nyugatabbra hasonlóan borús történelmi korokban már az ablakon kihajítás, úgyis mint defenesztráció, kedélyes népszokására forrna erős indulat. Rišo és Igorko számára feltétlenül rossz hír, hogy a pozsonyi várudvaron nem gyűlt fel olyan szeméthalom, amely a Hradzsin ablakán kihajított Jaroslav Martinic várgróf, Vilém Slavata tartományi főbíró és jeles titkáruk, Fabricius zuhanását felfogta.
Szóval, bár csábító gondolat kisdedóvóként tekinteni a szlovák politikára, de a világért sem becsülnénk le ilyen módon az egyébként pozsonyi születésű Brunszvik Teréz életművét, aki 1828-ban édesanyja budai házában az első óvodát nyitotta meg a széles Kárpát-medencében.
A kérdés csak az, felnőtt férfiak alkalmatlan tárgyon csoportosan elkövetett hasztalan kísérletét hogyan minősítsük?
Hajlunk arra, hogy első nekibuzdulásunkban politikának nevezzük, hiszen a szemünk előtt zajló komikus elemekkel átszőtt szomorújáték szereplői mégiscsak politikusok. Az vesse ránk az első követ, aki hasonló tragikomédia láttán ragaszkodna a görög dráma szabályaihoz, amelyben a tragédiát az isteneknek és az emberi hősöknek tartották fenn. A drámához gyarló epikájú tollunkra ezért kívánkoznak hősök helyett szereplők, ha Igor Matovičra, Richard Sulíkra vagy éppen Boris Kollárra gondolunk, hogy a három és feledik kormánypárt elnökasszonyáról pusztán illendőségből meg se emlékezzünk.
Azt persze ne vitassuk el, hogy a szlovák politika színpadán csepűrágók és ripacsok tülekednek a publikum előtt. Tudnivaló, hogy a csepűrágó az a vásári mulattató, akinek égő kanóccal előadott mutatványait tömegek követték. Aki pedig azon csodálkozik, a csepűrágóra a vásárban sokan voltak kíváncsiak, gondoljon csak bele: a mutatványos a tűzzel játszott.
Azon pedig végképp ne lepődjünk meg, hogy mára már csepűrágóként írja le a világ rezdüléseit követő anyanyelvünk a szemfényvesztő, hatásvadász eszközöket alkalmazó közszereplőt.
Ha már ripacskodás, legyünk belátóak, még ha műfajidegen is a szatírától. Van az úgy, hogy egyes jelentős, tehetséges színészek is hajlamosak a ripacskodásra, ami leginkább a figura meg nem lelése, illetve a rendezés nem kielégítő munkája következtében fordul elő. Azt is csak anyanyelvünk rokontalan aranyketrecéből érti meg a vájtfülű, hogy a ripacs szó eredeti jelentése felületi egyenetlenség, szakadás elnevezése volt a népnyelvben, főként a himlőhelyé.
Az a szakadás, amelyet Igor Matovič és Richard Sulík okozott a szlovák politikában még a kultúrtörténetbe menekülő elemzőt is megállásra készteti. Múlt szombat óta még valószínűbb, hogy minden előzetes számítás, józan okfejtés ellenére önmaga kardjába dől bele a szlovák kormánykoalíció.
Bár pénteken az alkalmatlan tárgyon újabb nehezen hasznosuló kísérletet tesznek a felek, a közös nevező úgy távolodik a három és felektől, mint Szlovákiától a január 1-én betöltött huszonkilencedik születésnapja.
Magyarán józan paraszti ész ide, hatalmi logika oda, az SaS minisztereinek augusztus végére belengetett távozásával két esélyes forgatókönyv marad: kisebbségi kormányzás vagy előrehozott választás. A dolog szépséghibája, hogy a kisebbségi kormányzás – nyilván Sulíkék külső támogatásával, mert egyébként hogyan? – aligha életképes, előrehozott választást pedig egyik koalíciós párt sem szeretne, hogy ott rövid úton megfizessék eddigi kormányzásuk árát. Értem én, hogy az olvasó a fejéhez kap, és médiába ejtőernyőzött miniszterelnöki nevelt lányként teszi fel az ezer eurós kérdést: és ezt így hogy?
Magyarázatul kínálkozik a vaskos népnyelvből a takarodj idézhető formulája, amivel a hajdúvidéki kutyákat akólbólították ki: issz te, stort ki te, iszkirí te! Nem is beszélve a francia őrmesterek lusta bakákat nógató jókívánságáról: allons marché!, vagyis lépés, indulj! Amiért az aló mars a hess te és a coki mellett a magyarban polgárjogot nyert, azért a népetimológiának lehetünk hálásak.
Az persze jogos kérdés, ha a legnagyobb kormánypárt mégis beáldozná a legelső egyszerű embert és Sulík is fogná a kalapját, mit oldana meg? A koalíciós szappanoperában legalább idáig múlt szombaton már eljutottunk. Sulík Matovič visszalépése esetére kilátásba helyezte a saját lemondását.
Vagyis, ha nem is túl valószínű, még úgy is alakulhat a tárgyalásoknak helyet adó, szebb napokat látott kormányszállóról elnevezett Bôrik-saga, hogy a szappanoperából kiírja magát a két főszereplő.
A dolognak azonban ismételten van egy szépséghibája. Ennek megértéséhez a sokak által méltatlanul elfelejtett Torgyán doktort kell idéznünk. A kisgazda vezér szögezte le megfellebbezhetetlenül, hogy az FKGP Torgyán nélkül olyan, mint a vőlegény szerszám nélkül. A Kisgazdapárt Torgyán utáni története az élet megcáfolhatatlan igazságaként erősíti meg a fenti állítást, amely az OĽaNO és Matovič vonatkozásában is fennáll.
Vagyis Matovič távozása a pénzügyi tárca éléről legalább akkora meglepetés lenne, mint a jobb sorsra érdemes Szövetség platformjai közötti egyetértés egy közepesnél méhfullánknyit fontosabb politikai kérdésben. Pedig a Bôrik-saga ketyegő órája könnyen vezethet idő előtti parlamenti választáshoz. Ami persze – ha pusztán a józan észre hallgatunk, csatasorba rendezhetné a huszárcsizmák és a szivárványszínű fuszeklik rendezetlen seregét, csak hát annyi irracionális, önsorsrontó lépést látunk a többségi atyafiaktól, hogy félünk, ragadós.
Vagyis a Szövetség számára véget ért a kegyelmi időszak, záros határidőn belül közös célokat, víziót kell megfogalmazni, különben késő lesz.
Megjelent a Magyar7 2022/34. számában.
