2021. szeptember 1., 10:56

Magyar vesszőfutás Hedvigtől Hegerig

2006 sokunk számára emlékezetes őszt hozott. Miközben újra piros vér folyt a pesti utcán, Szlovákiában boszorkányüldözésbe fogott az akkori hatalom. Malina Hedvig a nagybetűs állami hazugságnak lett a céltáblája.

hedvig heger
Fotó: TASR/ma7
Ha valakinek illúziói lennének az eltel másfél évtized kapcsán, az vessen számot azzal, hogy a szlovák nemzetállam tekervényeiben milyen út vezet Hedvigtől Hegerig.

A ridegen számító politika túszul ejtett egy diáklányt, aki a legkevésbé sem vágyott erre a szerepre. Hedvig példája mutatja, hogy erkölcs, becsület, tisztesség mit sem ér az államérdekkel szemben. Ez a felismerés jobban fájhat, mint a pofonok. Éppen elég ahhoz, hogy valaki elhagyja a szülőföldjét.

Hedvig vesszőfutása tizenöt év után sem tanulságok nélküli.

Ha valakinek illúziói lennének az eltel másfél évtized kapcsán, és megtévesztené a viharokat követő szélcsend, az vessen számot azzal, hogy a szlovák nemzetállam tekervényeiben milyen út vezet Hedvigtől Hegerig.

Az újrakárpitozott nemzetállam

A szlovák politika asztaláról a tízes években idővel valóban lekerült a magyarkártya. Addigra lelassultak azok az idők, amikor a nemzetállam-építés vad lázában állandó ellenségképre lett volna szükség. Szlovákia az ezredforduló után története eddigi legsikeresebb évtizedét élte meg, míg Magyarország a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány jóvoltából saját fényesre koptatott gatyáján csúszott lefelé. A tátrai tigris önbizalma már elég volt ahhoz, hogy a nemzetállamot újrakárpitozzák:

a korábbi nyílt, erőszakos asszimilációs nyomás helyett megelégedtek azzal, hogy saját akaratunkból araszoljunk a nekünk rendelt olvasztótégely felé.

Ez volt a lélektani háttere az addig egységes magyar politikum szétrobbanásának is. A "mindegy milyen nemzetiségű a pék, csak legyen kenyér" hívószóvá emelt példája mutatja leginkább, mennyire kétségbeesetten reménytelen az önkéntes beolvadás felé tartó százezrekkel megértetni, mi veszik el azzal, ha a gyermekük, az unokájuk már nem tanulja meg az édesanyja, a nagyanyja nyelvét.

A vegyespárti politizálás, miközben a polgári jogállam elvét mint délibábot kergette, a magyar közösségben kinyitotta Pandóra szelencéjét.

Néma gyereknek anyja sem érti a szavát

A Most–Híd legfőbb ígérete az volt, hogy a vegyespárt ráhatásával Szlovákiában a nemzetállami berendezkedést a polgári modell válthatja fel, ami ugyan közösségi jogokat nem ismer el, de az egyéni jogokat messzemenőkig garantálja. A vegyespárt fiaskóját a legkifejezőbben az mutatja, hogy

az alkotmány preambuluma a mai napig nemzetállamként definiálja Szlovákiát – vagyis a szlovák politika még a szimbólumok terén sem volt hajlandó engedményekre.

Nem elvitatva, hogy a politika a kompromisszumok művészete, és a Most–Híd a kormányzati ciklusai idejéből tud részeredményeket felmutatni, a kialakult helyzet mégis súlyosan romboló hatással volt a magyar közösségre. A szlovák politikum számára természetessé vált, hogy a magyarok parlamenti reprezentációjával szemben könnyen radikálisnak bélyegezheti azokat, akik kiállnak a felvidéki magyarság közösségi jogai mellett, esetleg a megoldatlan problémákra már-már udvariatlanul hívják fel a figyelmet.

Ugye ismerős a mondás: néma gyereknek az anyja sem érti a szavát.

Miközben a szlovák közvélemény előtt a magyarkérdés megoldottnak látszott, a nemzetállam épületéből jószerével még a habarcsot sem sikerült kilazítani.

Ezután csodálkozik valaki, ha ennek köszönhetően az identitásukhoz ragaszkodó magyarok körében csak fokozódott az 1989 óta egyre gyülemlő elégedetlenség?

Jövőkép helyett életérzések

A felvidéki magyar politika legnagyobb hibája, hogy a 2009-es szakadás óta nem jövőképek, hanem életérzések versenyeztek egymással.

A vegyespárt a gyengülő vagy már kettős identitású magyarok mindennapi élményeinek a közvetítőjévé válhatott, míg riválisának maradt az antitézis, a „csak azért is” életérzés felvállalása. Egymást kizáró kulturális minták, élettapasztalatok: tökéletes alap a törzsi szembenállás kialakulásához. És hát az is keserű igazság, hogy bozótharc közben nincs idő jövőképet alkotni.

A magyar politikum etnikai térfelén a sorrendben harmadik, 2016-os kudarc világossá tette, hogy a fejünk fölött húzódó üvegplafont szét kell törni.

Ekkor jelent meg komoly politikai szándékként a 2009 utáni választásokat megelőző Fekete Péter játéka helyett a magyar egység újrateremtése. 2016 után a Most–Híd Fico halálos ölelésében gyors erkölcsi, majd politikai önfelszámolásba kezdett, és hiába sorjáztak a figyelmeztető választási kudarcok, a vegyespárt 2019-ben a közös listáról szóló alkudozásnál csak az utolsó utáni pillanatban szállt le a magas lóról. Amikor már késő volt. 

szövetség
Kép forrása: TASR
A magyar képviselet sikeressége azon fog múlni, tud-e vonzó programot kínálni a felvidéki magyarságnak
Felvidéki népünk Tiborcai és a szirénhangok

Ez volt az a pillanat, amikor a magyar politika etnikai térfele szervezetileg bomlásnak indult. Az mára csupán elméleti kérdés, mennyire volt szerencsés éppen akkor meglovagolni az egyre gyülemlő elégedetlenséget – különösen annak fényében, hogy felvidéki népünk Tiborcai azóta már több zászlót is kibontottak.

A 2020-as választás eredménye ezek után aligha hozott meglepetést, de kijózanító következtetést annál többet.

A vegyespárt támogatottsága összeomlott, az MKP az Összefogással és Simon Zsolt pártjával együtt indulva is szinte pontosan az előző választások támogatottságánál ragadt, miközben a magyar választók harmada szlovák pártra szavazott.

Nyilvánvalóvá vált, hogy egy jövőbeli választáson csakis egyetlen magyar lista lehet sikeres. Ezt követően a magyar politika minden oldalról az egység újjáteremtésétől lett hangos, 

ideértve a politikai senki földjére szorult vegyespártot is. A magyar politika etnikai térfele eközben új kihívással találta szembe magát, választóit egyre több szirénhang érte a 2020-as választásokon diadalmaskodó Igor Matovič pártja felől.

Az 1989 utáni képviselet kudarcos mérlege, és nem mellesleg a kiábrándító hatalomtechnikai alkudozássá váló egyesülési tárgyalások miatt

éppen az etnikai párt elkötelezett támogatói tudtak leginkább azonosulni a szlovák kormánypárt magyar képviselőjének a konzervatív ideológiát meglovagoló üzeneteivel.

Fontos megjegyezni, az MKP törzsválasztóiról van szó, nem azokról a magyar választókról, akik 2020 februárjában zömmel a korrupcióellenes ígéretek miatt, s nem a konzervatív ideológia mentén szavaztak Matovič pártjára. A választási matematika egyértelműen arról tanúskodik, hogy közöttük nagyobbrészt találhatjuk a Most–Híd korábbi választóit, akik csalódva pártjukban inkább szavaztak szlovák pártra, mint a Magyar Közösségi Összefogásra. A napnál is világosabb, hogy ha ezeket a választókat újra a magyar képviselet mögé szeretnénk felsorakoztatni, nem elég az értékelvű konzervatív üzenetek megfogalmazása.

Magyarnak lenni életérzés, magyarnak megmaradni jövőkép

A (cseh)szlovák kormánypártokkal együttműködő politikai aktivizmus a két háború között nem nyerte el a magyar választók szélesebb tömegeinek a bizalmát.

A jelenlegi politikai helyzetben azonban a szlovák pártok holdudvarában szerveződő magyar tagozatokkal, platformokkal újra számolni kell.

Vagyis a jelenlegi magyar pártokat, vagy legalább azok többségét egyesítő alakulatnak a jövőben szembe kell néznie ilyen irányú kihívással.

Ebből adódóan a magyar képviselet már a létrejötte pillanatában rákényszerül arra, hogy világos, jól érthető jövőképet mutasson be a választóknak.

Lényegesen több kell az életérzés-politikánál, a magyar képviselet sikeressége azon fog múlni, tud-e vonzó programot kínálni a felvidéki magyarságnak. Ne feledjük, magyarnak lenni életérzés, magyarnak megmaradni jövőkép!

Megjelent a Magyar7 2021/35. számában.

Megosztás
Címkék