Juhász Péter: Az egészségügyi dolgozó nem lehet villámhárító!
Ahol sok a szociálisan hátrányos helyzetben levő páciens, ott nem életszerű, hogy a háziorvosi ellátásért 20-30 kilométert utazzanak – vélekedik Juhász Péter. A rimaszombati kórház sebészeti osztályának főorvosával, a Magyar Szövetség megyei képviselőjével, megyei alelnökkel Besztercebánya megye egészségügyi rendszerének kihívásairól beszélgettünk.
Besztercebánya megyében milyen kórházak és más egészségügyi intézmények vannak megyei hatáskörben?
Négy kórház maradt megyei kézben, de mind a négy működtetése ki van adva. Nyugatról indulva a garamszentkereszti, a zólyomi, a losonci és a rimaszombati. A megye területén található többi kórház magánkézben van, vagy valamilyen nonprofit szervezet működteti. Emellett Besztercebánya megye, holott ez nem lenne kötelessége, 14 szakrendelőt indított el. A déli régióban Nagykürtösön, Losoncon, Nagyrőcén, és ami a lényeg, hogy most potenciálisan még két-három rendelőnek kellene nyílnia a választásokig: egynek Füleken, egynek Rimaszombatban és egynek Tornalján. Ez alkotja a jelenlegi alapot.
Ezekben az intézményekben, rendelőintézetekben szakorvosi ellátás érhető el?
Ami pedig már létezik és működik, az egy gyermekgyógyászati, kardiológiai, a másik szintén kardiológia, a többi pedig a régiónkon kívül van.
A jelenleg fennálló intézményi sűrűség a déli járásokban elegendő vagy bővíteni kellene?
Zsugorodik össze az ellátás. Van egy súlyos probléma, amit a Zajac-féle, teljesen elszúrt egészségügyi reform okozott, mégpedig az, hogy egy csomó kisebb kórházban megszűnt a szakorvosképzés azokban a szakokban, amik kisebb szakmának számítanak. Ilyen például a tüdőgyógyászat, az infektológia, a bőrgyógyászat, a fül-orr-gégészet vagy a szemészet.
Ebből kifolyólag azok, akik még az előző időszakban – mondjuk 20 évvel ezelőtt – kerültek be a szakmába, azok még megvannak, de ahogy fokozatosan befejezik a rendelést, elköltöznek vagy meghalnak, nem pótolhatók. És ez egy óriási gond. A felnőtt és gyermek alapellátás még úgy-ahogy pótolható, de főleg ezekben a kisebb szakmákban óriási hiány van, és ez a hiány fokozódni fog. Tehát lesznek régiók, ahol 50-70-100 kilométert kell majd utaznia az embernek, hogy szakorvosi ellátáshoz jusson. Ezért is kezdte el ezt a folyamatot a megye, hogy amennyire lehet, ezt orvosoljuk. De ez csak tűzoltás, az államnak kellene ebben egy alapvető változást elindítania. Ugye az egészségügyi törvények kimondják azt, hogy egy adott régióban az ellátás biztosítását az egészségbiztosító garantálja – amit nem tesz meg. Nem láttunk olyan rendelőt itt a környéken, amit a biztosítók nyitottak volna meg, ellenben láttunk olyat, amit a megye. Tehát valaki, aki a pénzt beszedi és elosztja, nem végzi el a munkáját, és ez egy óriási hiba.
Ennek a kikényszerítése kinek a kompetenciája lenne, az Egészségügyi Felügyeleti Hivatalé, netán az Egészségügyi Minisztériumé?
Elsősorban az Egészségügyi Felügyeleti Hivatalé. Másrészt fontos a mindenkori jogalkotás. Egy olyan rendszert kellene létrehozni, ami működik, és ami nem csak papíron létezik. Mert papíron nagyon jól mutat, hogy az egészségbiztosító ezt elvégzi, de ahogy mondtam, egyetlenegy rendelőt sem láttunk, amit ők nyitottak volna meg, még akkor is, ha a törvényben ez van leírva. Ezért kellene bekerülnie a parlamentbe a Magyar Szövetségnek, és erőteljes nyomást gyakorolnia, hogy ez egy működőképes törvény legyen, és a megvalósítás ne csak fiktív legyen.
Gömör településszerkezeti szempontból aprófalvas térség, sok a kisebb település. A régióban hány falura jut egy rendelő, illetve milyen az alapellátást biztosító hálózat sűrűsége?
Nem azt mondom, hogy kényszeríteni kellene az orvost – mert az nem célravezető –, hanem motiválni, hogy az adott régiót ellássa. Nem elég kiírni – mondok egy példát: Rimaszécsen –, hogy a rendelés Rimaszombatban van, miközben potenciálisan a biztosítottak Rimaszécsen és környékén élnek. Pláne ez a szociálisan leszakadó réteg nem tud 20-30 kilométert utazni az alapellátás után, ez nem kivitelezhető. Az eredményét látjuk: itt vannak a hepatitis A járványok, aminek az is az egyik oka, hogy egyszerűen ez a terület nincs normálisan ellátva. Megint az van, hogy kellene egy kényszerítő eszköz, vagy kellene egy keretrendszer, ami betartható. És ez hiányzik.
A szociális kérdés mellett az egészségügyben a nyelvi kérdés is egy fontos tényező. Hogy alakul a magyarul beszélő orvosok száma, illetve mi a helyzet az ukrán orvosokkal?
A járóbeteg-ellátásban szerintem a helyzet arányosan tükrözi a meglévő etnikai számarányt. A kórházakban pedig igen, több helyen vannak ukránok. Ők főleg az első menekülthullám alkalmával jöttek. Aztán ahogy kitört a háború, azóta nem engednek ki senkit. Nálunk, a sebészeti osztályon, ami 70 ágyas, az orvosokat tekintve körülbelül úgy néz ki az arány, hogy egyharmada magyar, egyharmada ukrán, egyharmada pedig szlovák. Tehát nem mondhatom azt, hogy nincsenek hazaiak, de tény, hogy kevesebben jönnek vissza, mint amennyire ebben a régióban szükség lenne. Tehát ők töltik ki azt az űrt, ami azok után keletkezik, akik nem jönnek haza.
Ez esetben viszont kérdéses, hogy alacsonyabb létszámmal meddig lehet bírni?
Ha van egy régió, ahol potenciálisan él 120-130 ezer páciens, erre sebészeti-traumatológiai szempontból kellene mondjuk tizenhárom orvos. Ha tízen hosszútávon nem tudjuk ellátni tizenhárom ember munkáját.
Hogy látja, a Magyar Szövetség mivel tud hozzájárulni, hogy Besztercebánya megyében az egészségügyi ellátás legalább fenntartható legyen, esetleg javuljon?
A másik oldalon pedig a politikumnak nyomást kell gyakorolnia a mindenkori törvényhozásra. Ideális esetben úgy, hogy mi magunk is ott vagyunk a parlamentben, és bentről hajtjuk ezt az egész folyamatot, hogy ez egy működőképes rendszerré váljon, az egészségügyidolgozó-hiány és a forráshiány ellenére is. Mert tisztában vagyok vele, hogy sosem lesz annyi pénz, amire az egészségügyben azt mondanák, hogy elég. De ezt is lehetne értelmesebben újraosztani. Ha az, aminek működnie kellene, valóban működne is, akkor ennek teljesen más lenne a napi lecsapódása a betegek felé. A betegek is másképp élnék meg ezt, meg az egészségügyi dolgozók is. A jelenlegi helyzet ugyanis az, hogy túl vannak terhelve, kevesen vannak, és nagyon sokan egy nappal sem maradnának tovább a rendszerben, mint amennyit muszáj, mert egyszerűen pszichikailag is nagyon nehéz. Az emberek részéről érkező frusztráció, az ellátórendszer zsugorodása mind az egészségügyi dolgozókon csapódik le. Nem mi szerveztük így ezt az egészségügyi rendszert, mi csak a részesei és a szereplői vagyunk, ezért nem igazságos, hogy villámhárítóként az egészségügyi dolgozón – az orvoson, a nővéren, a szakápolón vagy a segédápolón – csapódjon le a rendszer valós vagy vélt hibája.
