Diktátorok és „diktátorok”
Érdekes cikket közölt a Hlavné správy szlovák hírportál Petr Hampl cseh publicista tollából. A szerző a megromlott amerikai–kínai viszony kapcsán teszi fel a kérdést: ki a diktátor? Történt ugyanis, hogy Hszi-Csin-ping kínai elnök nemrég fogadta az amerikai külügyminisztert. Nincs ebben semmi különös, mondhatnánk, afféle protokolláris találkozóról volt szó.
Csakhogy alig telt el egy nap, és Joe Biden amerikai elnök otromba módon lediktátorozta a kínai elnököt, mire az amerikai–kínai kapcsolat azonnal a fagypontra zuhant, s a kínai elnök szóba se akar állni az amerikai elnökkel. Ki tehát a diktátor? Aki ténylegesen az, vagy akit valaki annak nevez, s amit a média szorgalmas papagájként ismételget? Jól ismert jelenségről van szó, hiszen megszokhattuk (már ha meg lehet szokni), hogy Magyarország miniszterelnöke szinte naponta megkapja ezt a durva, hazug jelzőt a nyugati sajtó részéről.
Diktátornak ugye azt a vezetőt szoktuk tartani, aki nem demokratikus választásokon ragadja magához a hatalmat, és úgy uralkodik, fittyet hányva az ország alkotmányos rendjére. Esetleg megbízást kap mondjuk néhány hónapra.
Ez általában katonai diktatúrák esetében fordul elő, ha egy országban „rendet kell tenni”. Ilyenkor a hadsereg veszi át a hatalmat meghatározott időre, s utána parlamenti választásokat tartanak. Aztán diktátor lehet az a vezető, akiről az újságok azt írják, hogy diktátor.
És itt következik a szerző frappáns és logikus okfejtése arról, mennyire relatív, manipulatív (szerintünk inkább hazug és felháborító) ennek a politikai jelzőnek a használata. Hampl három politikust említ példaként, azokat, akiket leggyakrabban neveznek diktátornak a nyugati sajtóban: Vlagyimir Putyin orosz, Bassár El-Aszad szíriai elnököt és Orbán Viktor magyar miniszterelnököt. Velük szemben három tipikus nem diktátort: Joe Biden amerikai, Justin Trudeau kanadai és Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt. Miben különbözik az első három az utóbbi háromtól?
Petr Hampl szerint az egyik kritérium a szabad választás. Ukrajnában ezt eltörölték, az USA-ban közismerten problematikus módon történik, Szíriában szintén bizonytalan a szabad választás, és Oroszország vonatkozásában sem lehetnek illúzióink. Marad Kanada és Magyarország. A szabad választások tehát nem olyan jellemzők, amelyek megkülönböztetnék a diktátorokat a legitim politikusoktól. Aztán itt van a szólásszabadság esete. Ez Ukrajában semmilyen, Kanadában nagyon korlátozott, Oroszországban szintén igencsak behatárolt, Szíriában nemkülönben, és az USA-ban is csak helyi szinten érvényesül (ha szerencséje van az embernek). Az egyetlen vezető, akinek az országában teljes a szólásszabadság, az Orbán Viktor.
A következő kategória a cseh publicista szerint a politikai üldözés. Arról van szó, hogy a polgár büntethető-e olyan tettéért, amely nem lenne büntethető, ha nem a fennálló rendszer ellen irányulna. Ha valakit például azért ítélnek el, mert beveri az utált civil szervezet ablakát, azt nem tekinthetjük politikai üldözöttnek, mert a más vagyona elleni károkozás politikai színezet nélkül is büntetendő.
Azt azonban, aki mondjuk a „piszkos ukránokról” készít filmet, politikai elítéltnek tekinthetjük, hiszen a filmje csak azért törvénytelen, mert ellentétes a kormány álláspontjával. Nehéz lenne az igazságszolgáltatás szerepét objektíven értékelni, az azonban látható, hogy az említett országok mindegyikében jelen van a politikai alapú represszió, kivéve Magyarországot. A politikai ellenzék üldözése tehát Hampl szerint nem lehet megkülönböztető szempont.
Végül meg kéne vizsgálni a politikai repressziók gyakoriságát. Ha azt állítanánk, hogy például az USA-ban, Kanadában vagy Ukrajnában csak néhány személyt érint a politikai zaklatás, míg Magyarországon vagy Oroszországban emberek millióit, valószínűleg senki sem hinné el.
Ezek szerint úgy tűnik, nincs olyan objektív körülmény, amelynek alapján megkülönböztethetnénk az USA-t, Kanadát és Ukrajnát (az ún. nem diktatúrákat) Oroszországtól, Szíriától és Magyarországtól (az ún. diktatúráktól).
Azért egy jelentős különbség mégiscsak kirajzolódni látszik. Ez pedig nem más, mint hogy a nagy multinacionális vállalatok képesek-e bármilyen, az illető ország népének érdekeivel ellentétes lépést véghez vinni, korlátlanul növelni a hatalmukat és a nyereségüket, dönteni a játékszabályokról és diktálni a kormányoknak. Ha tudnak, minden rendben, ha nem, jön a diktátorozás. Ezért találta magát Hszi-Csin-ping is a diktátorok között. Ezen a ponton már világosan látható a „diktatúrák” és a „nem diktatúrák” közötti választóvonal.
A kínai elnök ezzel a mércével mérve természetesen valóban diktátor. Igaz, csak abban az esetben, ha a kifejezés kimeríti az alábbi kritériumokat: 1. a saját népének érdekeit védi a multinacionális cégek érdekeivel szemben, 2. elutasítja a tömeges migrációt az országába, 3. visszaveri George Soros hatalomátvételi kísérleteit.
Ravasz fickó ez a Petr Hampl. Úgy mond ítéletet a „nem diktatúrák” vezetői fölött (akik természetesen patyolattiszták, hiszen a pedigréjüket nagyhatalmi pozíciójukból eredeztetik), hogy azonnal világossá válik az olvasó számára: nem az a diktátor, akit azzá avat a sajtó, hanem az, aki úgy viselkedik. Ráadásul kimondja azt az evidenciát, hogy a jelzők aggatásának jogát a nagy multinacionális cégek (természetesen nem létező) háttérhatalom vélik birtokolni, és bárki fölött pálcát törnek, aki nem az ő kottájukból játszik.
Talán még emlékszik az olvasó a kanadai kamionsofőrök lázadására, amivel a kormány nem tudott mit kezdeni. Justin Trudeau miniszterelnök kormánya végül azzal kényszerítette térdre a renitenseket, hogy egyszerűen zárolta a bankszámláikat. Ugye, milyen demokratikus lépés volt az? Elvették az emberektől az alapvető, a vagyonukhoz való jogukat. A nyugati, fősodratú sajtó mégsem óbégatott, hogy Kanadában diktatúra van.
De említhetnénk a végtelenül szabad és demokratikus amerikai igazságszolgáltatás gyakorlatát is. Az USA-ban úgy citálták bíróság elé a volt elnököt (amire az ország történelmében azelőtt nem volt példa), hogy eközben a regnáló elnök – vagy éppen a fiacskája – gyanús ügyei fölött nagylelkűen szemet húnytak. Kokaint találtak a Fehér Házban? Biztosan porcukor volt, nyomozás lezárva. Ugyan ki merné Joe Bident diktátornak nevezni, amikor Amerika maga a kiteljesedett és soha véget nem érő demokrácia virágoskertje? Ukrajnát talán fölösleges emlegetni, bármilyen jogok kérdése is merül fel.
Hampl listáját persze ki lehet egészíteni, hiszen nem említi napjaink demokráciájának kardinális és legfontosabb fokmérőjét, az LMBTQ-hoz fűződő viszonyt. Aki a saját nemzete és a közösségek elé helyezi a jogaikat, az a legdemokratikusabb politikus a világon, aki pedig megpróbálja megóvni ettől a katyvasztól a nemzetét és főleg a gyermekeket, az maga a patás ördög. Jobbik esetben csak autoriter, rosszabbik esetben diktátor a javából. Ha ezenfelül még a nemzet ezeréves történelmét és keresztény gyökereit, a kétezer éves európai kultúrát is a szájára veszi, annak a liberális kivégzőosztag részéről nincs bocsánat. Természetesen ott sincs diktatúra, ahol – mint például Németországban – nem a zavargásokat szító csőcseléket próbálja megrendszabályozni a hatóság, hanem az ellenük felszólaló kommentelőket zaklatja.
A fenti sorok írása közben lapozok rá a Der Standard írását ismertető cikkre a Mandinerben, amelyben a szlovák szerző szerint még az orbáninál is szélsőségesebb lehet az új szlovák kormány. Viera Zuborová, a pozsonyi Politikai Intézet kutatórészlegének vezetője arról ír, hogy a szeptemberi szlovákiai választás sorsfordító lesz.
A „szakértő” szerint a rendszerváltás óta nem volt ekkora a tét: eldől, fennmarad-e a demokrácia, vagy egy, „az orbáni Magyarországnál is autokratikusabb tekintélyuralmi rezsim” jön létre. (Értsd: lehetőleg liberális, a nagyhatalmi érdekek előtt hajlongó, az önfeladást szorgalmazó.)
Felvidéki magyarként remélem, legalább olyan rezsim lesz Szlovákiában, mint Magyarországon. Ahová, kapaszkodjon meg, Zuborová asszony, tavaly például 36 ezren költöztek haza külföldről. Ellentétben a balos hírekkel, amelyek szerint menekül a nép a diktatúra elől. A lakosság számarányát nézve Magyarországról költöznek el a legkevesebben. Csak ez a fránya diktatúra ne lenne!
Megjelent a Magyar7 2023/29.számában.
