A szlovák(iai) kiszavazó show
Van olyan helyzet, amikor egy közéleti kommentárt keresetlen szavakkal ildomos kezdeni: Robert Ficónak óriási mázlija van az ellenzékével. A szlovák oppozíció a politika repertoárjának szinte teljes egészét felhasználva tesz meg mindent annak érdekében, hogy elgáncsolja önmagát.
A honi közélet Fico-ellenes oldala ott folytatja az ellenzéki létet, ahol a Matovič- majd a Heger-káoszkormány dicstelen működését abbahagyta. A törvényhozáson kívülről az ellenzék vezető pártjának szerepébe katapultáló progresszívek 2023 után úgy simultak bele a Ficón túli szlovák parlamenti politika mocsarába, mintha az előző hét életükben is ezt gyakorolták volna.
Karizma nélküli macskajancsik
A PS eközben szorgalmasan ácsolta maga fölé az üvegplafont, hiszen karizma nélküli macskajancsik lilaködös szépelgésével még ebben a zergefingnyi Tátra-alji országban is legfeljebb a szabadbölcsészek és a permanens proteszthangulatot megélő szavazók körében lehet rokonszenvpontokat keresni. Utóbbiak szép számmal vannak, köszönhetően az egymást követő bénábbnál bénább kormányoknak, csakhogy a kínálati oldal is igen gazdag a proteszthangulat nyújtotta keresletre.
Az alacsony státuszú, vagy éppen a középosztályból deklasszálódó, a szociális helyzetük miatt elégedetlen választókat Nyugat-Európa több államához hasonlóan Szlovákiában is a populista újhullám tudja a legeredményesebben felszippantani. A hazai közéletben ennek a kurzusnak a legrelevánsabb képviselője a Republika.
A PS-nek marad a nem szociális alapú életérzés-proteszt, amely Nyugat-Európában is az elsüllyedt pártrendszer helyén a populista újhullámmal szembeni oldal gyúanyagát adja, politikai tömbbé formálva a szocdemekből kiábrándult liberális, zöldpárti világot. Ez a választói bázis: az urbánus hátterű húszas-harmincasok és a magas státuszú középkorúak azonban sem Szlovákiában, sem Nyugat-Európában nincsenek elegen a társadalmi többséghez.
Macron szlovákjai nem hozzák el a reneszánszt
A PS ilyen módon sokkal inkább megfeleltethető az Elbán túli Európa politikai klímájának, mint hogy párhuzamba lenne állítható a jóval sikeresebb kelet-közép-európai zöldmezős választási pártokkal, mint a Tisza, vagy akár a Szerbiában győztes Egyetemista Listával. Utóbbiak a proteszthangulatra építve az ideológiákon túlmutató széles társadalmi koalíciót tudtak maguk mögé állítani, amelyben a baloldali, liberális közeg mellett szép számmal találtak otthonra centrista és konzervatív szavazók is.
A szlovákiai progresszívek ezzel szemben egy korábbi hullám kelet-közép-európai termékei, amely még Macron pártját, az En Marche-t emelte magasra. Mára a Reneszánszra átkeresztelt párt barokkos túlzás nélkül mondva is túl van a zenitjén, oroszlánrészt vállalva abból, hogy a francia politikában jelenleg feltartóztathatatlannak látszik Marine Le Pen pártja, az európai populista újhullám egyik zászlóshajója.
A Progresszív Szlovákia pechjére honi közéletünkben úgy vált az establishment részévé – ha Ódor Lajos intermezzóját nem számítjuk –, hogy formálisan egyetlen percre sem vállalt részt a végrehajtó hatalomból. Mára már egyáltalán nem ropogósak, harmatosak, ugyanúgy szerves részei a szlovák politika cseppet sem illatos mocsarának, mint a parlamenti ellenzék többi pártja, nem is beszélve a kormányoldalról. A PS igazán nagy dobása 2020-ban lehetett volna, csakhogy Igor Matovič kiénekelte a szájukból a sajtot, ők meg egy EP-győzelem és az államfői szék behúzása után kívül rekedtek a parlamenten.
Rohanunk a patthelyzetbe
Mi több, a progresszívek 2023-ban jegyet váltottak az ellenzéki roncsderbibe, és mára jócskán összefröcskölődtek azzal a sárral, amelyet az ellenzéki pártok egymás alól markolnak ki és dobják a másik képébe. Ebből a szemszögből látszik csak igazán, hogy a PS régiós rokonai sokkal inkább a szerb hatalmi párttal szemben választásról választásra esélytelen korábbi ellenzéki pártok és a gyurcsányi lendülettel az örök kétharmadot bebetonozó magyar óellenzék. Szlovákiában ráadásul még Gyurcsány Ferenc méltó politikai örökösre is találhat Igor Matovič személyében, akit ellenzéki kollégái se kiköpni, se lenyelni nem tudnak.
A párhuzamoknak itt a végére is értünk, hiszen a megjósolható parlamenti matematika egy soron következő választás után azt sejteti, hogy míg Nyugat-Európa egy elementáris erejű politikai földrengés felé rohan, addig mi Szlovákiában egy nehezen feloldható patthelyzet felé tartunk.
Pozsonyba a jelek szerint sem a párizsi expressz, sem a pesti gyors nem készül befutni a belgrádi átszállás után. Ez az állítás akkor is valid marad, ha 2027. szeptember 25-e után Fico hatalmon marad, vagy éppen az általa reprezentált politikai oldalt átmenetileg leváltja a belső viták miatt bukásra ítélt koalíció. Szlovákiának ez a maga sara, még egy ideig el fogunk dagonyázni benne.
Azok a fránya számok
Ha már számok: a szlovákiai párt(ló)verseny, amely a girhes és a kehes gebék küzdelmének szomorú terepe, könyörtelenül vágja a képünkbe a parlamenti matek egyszeregyét. A méltán népszerűtlen kormánypártok még a Republikával kiegészülve sem tudnak összehozni egy mégoly szerény többséget a kétkezi nyomógombkezelők pozsonyi törvénygyárában, miközben a parlamenti ellenzék számszakilag ugyan egészen mutatós többségben volna, csakhogy van egy nem is annyira apró bökkenő.
A PS, a Demokraták nevű csatolt fájl, az SaS és a KDH éppen egy matovičnyira van a hőn áhított hatalomtól. A jeles férfiú, úgy is mint hisztérikus primadonna, nehezen feledhető kormányfői és pénzügyminiszteri tevékenységét felidézve, ez a matovičnyi távolság befuthatatlannak látszik. A mikszáthi értelembe vett ellenzéki atyafiak és anyalányok bajait csak tetézi, hogy miközben Igorunkat mindenki utálja, a derék honfiak és honleányok, akik az oppozíció nehéz kenyerét eszik, Matovičnál már csak egymást utálják jobban.
Széna, szalma
Ezt látva a zergefingnyi Tátra-alji országban kisebbségbe szorult elemzőnek az a képzete támad, hogy a földgolyóbis ezen pontján, ahol kétségkívül sok különc ember lakozik, a Pesti Hírlap hasábjain 1894-ben megjelent Beszterce ostroma óta semmi sem változott. Ha a derék atyafiak lábára nem köt valaki segítő szándékkal szénát vagy szalmát, nem fogják tudni merre van a jobb meg a bal. Úgy is mondhatnánk, a szlovák ellenzék gondjaira Mikszáth bő százharminc éve megtalálta a receptet. Már csak korunk Pongrácz Istvánja kellene, aki a kellő pillanatban vezényelné a lépést tévesztő politikusoknak: szeno, szlama.
Elismerem, az irodalmi kitérő ironikusnak, gunyorosnak hat, valójában pontosan leírja, mit kellene tennie a szlovák ellenzéknek a siker érdekében. Egy irányba lépni, nem egymást méregetni. Csakhogy széna- meg szalmaköteg híján a bocskor helyett felhúzott lakkcipőben ez a legnehezebb dolog. Ezt látva Jarinkó, a félszemű erdei óriás, akit Mikszáth mellett a zseniális Krúdy is a tollára vett, már éppen azon van, hogy köhintsen, és eltűnjön a föld színéről egy bocskor, avagy egy lakkcipő, esetleg topánka. Esetünkben az egyetlen szemét a nyakcsigolyáján viselő Jarinkó a politikai halál hírnöke, mitikus erdei óriáshoz méltó határozottsággal aláhúzva a (nemcsak) politológiai tételt: a kevesebb néha több.
A perdita nénikéjük
A legótvarabb valóságshow-k hagyományait idéző szlovák ellenzéki hajtépésnek magyar szemmel az egyik olyan pillanata, amelyre nemes egyszerűséggel Lorenzót, a talján bikaként elhíresült reality-hőst idézve csak annyit mondhatunk, vaffanculo (némileg szabad fordításban: a seggedet kényeztesd), amikor az utálkozóversenybe a magyar pártot is belehúzzák a derék atyafiak és anyalányok. Szóval elmentek ti a perdita nénikétekbe (ajánlom fogyasztásra a 19. század második felének sárguló lapjain a kéjnőket életre keltő szalon vulgarizmust)! Valahol felsikolt egy elemző Medgyessy Péter nevelt lánya kérdéskultúrájának abszolútumával: ezekkel hogy?
Kevésbé irodalmian fogalmazva, ha a Magyar Szövetség részt vállal az ellenzéki hajcibálásban, az egymás lába alól felmarkolt sár rájuk is fröccsenni fog. Nem elég a saját bajunk – abból is van elég – még ez is. Szóval a perdita nénikéjét mindenkinek, aki kiszavazó show-vá változtatná a Ficóval szembeni oldal már így is roppant kínos násztáncát. Ha ez így megy tovább, a szlovák ugar menthetetlenül lehúz, altat és befed.
A rajtunk kacagó szél a végén már csak irodalmi körítés lesz.
Megjelent a Magyar7 2026/45. számában.
