Úgy kell nekem, miért nézem a híradót!
Általában optimista hangulatomat jócskán megrontotta a hétfői hírműsor néhány mozzanata. Hallom, Borža maffiózót szabadon engedik. Hoppá, az ügyész megfellebbezte a bírói döntést a szabadon bocsátásról. Ezt még nem tudva huszonegy éves kislánya izgatottan vár rá a börtön kapujában. Igazi tévés csillaghoz méltón öltözve, sminkelve és manikűrözve, sztáros mosolyokat röppentve jobbra és balra ad interjút a riporternek.
Többek között elmondja, hogy édesapjával élvezni akarják a szabadságot, elutaznak a Kanári-szigetekre. Nagyon hiányzik neki az apa, és bízik benne, hogy valóban szabadon engedik.
Tény, hogy egy gyermek számára a bűnöző édesapa is „csak” édesapa. Ezzel tisztában vagyok. De nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a börtönből kiszabaduló ember lánya arról értesíti a nyilvánosságot, hogy ők most nyaralni mennek, s lám nem is akárhova. Felmerül bennem a kérdés: ilyeneket kell nekünk végignéznünk a tévében, amikor az ország lakosságának nem éppen jelentéktelen hányada a létminimum határán tengődik? Amikor egész életükben tisztességesen dolgozó nyugdíjasok nem tudnak gyümölcsöt venni maguknak?
Erre jön a másik hír: néhány héten belül tovább emelkedik a vaj, a tejfel, más tejtermékek, de egyéb élelmiszerek ára is. Két nap múlva egy másik műsorban azt hallom, az éppen szereplő családban akkor vesznek joghurtot a gyerekeknek, amikor a szülők fizetést kapnak. A hónap további részében a reggeli csak vékonyan megkent vajas vagy pástétomos kenyér lehet.
Hogy mindenkinek joga van – ha teheti – egy jó nyaralásra, vitathatatlan. Hogy szegényke maffiózó, akit erőszakkal megfosztottak azok a csúnya bűnüldözési szervek a luxuskivitelű életmódjától, nagyon vágyik már az óceánban való lubickolásra, ez is érthető. De könyörgöm, ne mondják mindezt a képembe! Apropó: ha valakit feltételesen szabadlábra helyeznek, elutazhat külföldre?
