Trump tánca a porcelánboltban
Amerikában emésztik azt a szégyent, hogy Trump hirtelen az ősellenség, Putyin mögé állt, és kétségbe vonta a nyugati világban az oroszokról terjedő szörnyűségeket. Trump újra egy bizarr lépést tett – bár bizonyára volt még a tarsolyában néhány további lehetőség –, kétségbe vonta az amerikai nyomozószervek eddigi eredményeit az amerikai választások orosz befolyásolásáról.
Ezzel kihúzta a gyufát az otthoni ellenfeleinél, hiszen most úgy tekinthetnek az amerikai elnökre, mint aki önként és dalolva, minden kényszer nélkül az ősellenség oldalára állt, és Putyint beengedte a kultúremberek szalonjainak előszobájába. Csupán azzal, hogy kimondta: a volt KGB ügynök, Vlagyimír Putyin szavának legalább akkora súlya van, mint az amerikai választások körüli visszaéléseket kivizsgáló hatóságokénak. Pedig Trump tarsolyában még akár az is benne lehetett volna, hogy elismeri a Krím-félsziget bekebelézését, vagy eltörli a gazdasági szankciókat, csak hogy tovább növelje a bizonytalanságot a világban.
Donald Tramp tehát újra betért a világpolitika porcelánboltjába, és sürgött forgott. Néhány porcelánt levert – elsősorban a kritikusai szerint –, pedig ezzel egyszerre több eredményt is elért. Egyszerre menekülési útvonalat biztosított Putyinnak a világpolitikai sarokbaszorítottságból, belpolitikai szempontból pedig megpróbálta mellékvágányra tenni a választások óta az ő kormányzását sokban korlátozó eljárást.
Az amerikai elnök annyira felháborította a hátországát, hogy John Brennan volt CIA főnök egyenesen hazaárulónak nevezte, hozzátéve, hogy Trump láthatóan Putyin zsebében van.
Putyin környezete ugyanakkor eredményesnek tüntette fel a találkozót, ahogy a részükre az első látásra akképp is tűnhet, mivel Oroszország újra a szovjet időket idéző módon az Egyesült Államok egyenrangú feleként tűnhetett fel a világ problémáinak megoldásában. Nem ütköztek kényelmetlen kérdésekbe, azt lehet hinni, hogy elmozdult az amerikai-orosz kapcsolat a hidegháborút idéző holtpontról, és felcsillant előttük a remény, hogy végre kikecmereghetnek abból a sarokból, ahova egyáltalán nem akartak kerülni. Az amerikai érdekek mentén „csinált” ukrán színes forradalom magukat az oroszokat kényszerítette olyan lépéssorozatra, amelyre a kultúrvilág egy kis ráhatással, a szokott és egyben csekély eredményekkel járó szankciókkal válaszolhatott.
Egyelőre nehezen értelmezhető a Helsinkiben létrejött Trump-Putyin csúcstalálkozó eredménye, vagy talán eredménytelensége, de talán lassan érthetővé válnak Trump lépései. Ő elsősorban azoknak a választóinak tartozik, akik eddig Amerika világpolitikai nagyságából vajmi keveset profitáltak, csupán fizették annak költségeit. De szorítja őt a költségvetési hiány és az egyre növekvő államadósság, és mindezek mellett világgazdasági hatalmát is egyre többekkel kell megosztania. A hagyományos partnerségek fenntartása már nemcsak drága Amerika számára, de a konkurens kinevelésének a veszélyével is jár.
A hegemónia fenntartásához már nem elég néhány konfliktus kirobbantása az ütközőzónákban, hanem egy új stratégia kidolgozásába kezdett Trump. A nagy regionális együttműködéseket inkább szétszedi, és külön egyezségeket köt a szereplőkkel, tulajdonképp mindenkiben növelve a bizonytalanságérzetet és az egymás iránti irigységet. Ettől azt reméli, hogy továbbra is fenn tudja tartani hegemón szerepét egy olcsóbb költségvetéssel, és esetleg a saját gazdaságát is fel fogja tudni pörgetni.
A céljai, lépései már körvonalazódnak, csak az a kérdés, hogy mennyire válnak be. Egy biztos, egyre inkább igaz Amerikára is, hogy nincsenek barátai, csak érdekei. Mindemellett Európa továbbra is a nagy atlanti együttműködés szivárványos szemüvegével a szemén lép a világ nagy háborújába, egy, a helyzetet felmérni nem képes, isiászos öregember vezetésével.
