Tájkép – csata előtt vagy után?

Fejem fölött fecskék cikáznak, szép népes már a család és további fiókák várhatók. Szemtelen verebek próbálnak néhány falatkát kilopni a kutya táljából. Rigómama és rigópapa felváltva, kukacokkal a szájukban szökdécselnek, repkednek a lugas felé. Csak sejtem, hogy ott lehet valahol a fészkük, éhes fiókákkal. Legnagyobb örömömre egy sármány is leszáll a hátsó udvaron, az is keresgél valamit a fűben, miközben örökmozgó rozsdafarkúk szálldosnak ki s be a lakatlan disznóólba. Az idillt egy repülőgép zaja zavarja meg. Látom, már ereszkedik le Pozsony irányába. Nemsokára meg jön egy másik, az még csak most száll fel a felhők közé…

Miközben mániákusan figyelek a szelektív hulladékgyűjtésre és elviselem azt a sok bonyodalmat és bosszúságot, amit számomra a műanyag palackok visszaváltása okoz. Miközben az újrahasznosítás jegyében mindent többször átnézek, mielőtt elajándékozom vagy kidobom. Ételt nem dobunk ki! A vizet elzárjuk fogmosás közben. És igen, hajlandó leszek 1-2 fokkal a termosztátot is lejjebb kapcsolni a fűtési szezonra. Én hajlandó vagyok sok mindenre, hogy élhetőbb bolygót hagyjunk itt utódainkra. Tanulom és gyakorlom a fenntarthatóságot és takarékoskodást. Még ha nem is könnyű.

Biztos vagyok benne, hogy velem együtt ezt már sokan megteszik. De még mindig jóval többen vannak, akik a mának élnek, jól élnek, és nem látnak az orruknál tovább. Akiknek minden nyárra új ruhatár dukál, hozzáillő lábbelikkel, amiből őszre már szemét lesz. Egzotikus nyaralás, vízfaló medence az udvaron és még sorolhatnám.

Ezt a harcot már elveszítettük. A Földet már tönkretettük, a klímaváltozás és minden negatív jelenség, ami elkezdődött, visszafordíthatatlan. Talán már csak a Föld öngyógyító erejében bízhatunk… Egyre többször hallani ezt. Az emberiség olyannyira okosnak bizonyult, hogy tönkretette saját életterét. Erre igazán büszkék lehetünk…! Nincs már bennünk semmi tisztelet földanyánk iránt. Meg lettünk tanítva arra, hogy nekünk minden jár, s elvesszük, ami kell. Termelünk, hasznot lesünk, gazdaságilag a végtelenségig növekszünk, ész nélkül fogyasztunk és szennyezünk.

Ülök az udvaron és nézem a legszebb tájképet. Vajon unokáim még fogják látni? Lesz még feketerigó, méhecske, permet nélkül termesztett hamvas őszibarack? Kergetnek még pillangót? Ezernyi kérdés és kétség cikázik bennem. Ez a sok madár összepiszkítja a kerítést és garázskaput, alig győzöm letörölni, mondja kissé bosszúsan édesanyám. Mire én csak annyit tudok kinyögni, örüljünk, hogy nálunk még ennyi madár lakik, háborítatlanul élhetnek a kertben és az udvaron, hogy itt tavasztól-őszig zajlik az élet. Mert ha elhal a madárdal, az már régen rossz…