Senki sem marad ki
Kicsit távolabbról kezdem az év utolsó számában megjelenő külpolitikai jegyzetemet, de higgyék el, jó okom van rá.
Hogy tágul és hűl a világegyetem, s az eddig véltnél sokkal nagyobb sebességgel, nos, számomra az egyik legizgalmasabb, felfoghatatlan, de elfogadott fizikai tény. De azt a tényt, hogy az élet csodáját rejtő Földünkön mindennek van eleje és vége, s ami egyszer volt, az egyszer nem lesz, s ami van, annak önmaga létezése a lényege és értelme, nos ezt nemcsak elfogadom, hanem értem is. A magyar népmeséből, a Kisgömböc példájából tudjuk, hogy véges az a mennyiség, amit valamibe bele lehet gyömöszölni.
Posztmodern világunkban meg mindent bele akarnak pakolni egy-egy szóba vagy fogalomba.
Amely aztán tágul, talán a világmindenség tágulási sebességénél is gyorsabban, s csak azt várom, mikor pukkad ki, mint egy lufi, s válik semmivé, használhatatlanná.
Amibe minden belefér, abban végül nincs semmi.
Ezért válnak használhatatlanná a kiüresedett szavaink.
Így akarta kiüresíteni sok fontos szavunkat az Európai Bizottság esélyegyenlőségi biztosa, Helena Dalli, amikor az elfogadás jegyében azt javasolta, hogy
felejtsük el a karácsony szót, ne használjuk a keresztnév kifejezést, a Máriák pedig legyenek Malikák. Mert így lehetünk elfogadók.
Mármint mi keresztények fogadjuk el, hogy másokat sért a karácsony kifejezés, tehát mondjunk le róla, mert így leszünk elfogadók, világos, nem? Nem hittem a szememnek, amikor ezt olvastam, hogy ez a keresztény hagyományokon felnőtt maholnap hatvanéves nő, hogy lehet ennyire ostoba és gátlástalan! Önfeladásra buzdít! De, amikor felzúdult a világ és még a pápa is azt mondta, hogy most már aztán tényleg elég, gyorsan visszavonta ezt a gyalázatot, és
duzzogva azt mondta, rosszul időzített, még nem elég érett az európai társadalom a javaslataira.
Nos, ez az, ami miatt a billentyűkhöz ültem. Az, hogy nem szórt a fejére hamut, nem szabadkozott, nem mondott valami picit is bíztatót, hogy nem úgy gondolta, csak elgurult a gyógyszere, megszaladt a tolla… Nem, ő ezt komolyan gondolta, és nem dobta a kukába, hanem a fiókba tette, hogy ha majd megérünk rá, elő tudja venni. De én nem akarok erre megérni, én örökre Európa éretlen polgára akarok maradni szép keresztnevemmel, a karácsonnyal, a Szent Családdal és mindennel együtt, amitől én én vagyok.
Megengedő leszek, és azt mondom, addig, amíg a filozófusok tágítják a szavak értelmét, nincs olyan nagy baj (de már ebben sem vagyok biztos, hisz a gondolat maga a teremtő erő). Baj akkor van, ha a politikusok is átveszik és törvénybe foglalják. Úgy is mondhatnám, hogy relativizálnak. Ez most nagyon divatos, napjainkban minden megkérdőjelezhető, a biológiai törvényektől az emberi együttélésen át, a társadalomszervezés szabályrendszeréig, minden. Love is love, a szerelem az szerelem, emlékeznek a reklámra? Teljesen mindegy, hogy ki kibe vagy mibe szerelmes, vagy hogy hányan vannak ebben a szerelemben. De ha minden mindegy, akkor biztos, hogy még szerelemről beszélünk? Ilyen, a végtelenségig tágítható szó lenne az apa, az anya, a nő, a férfi, a házasság, a család, a tolerancia, a befogadás és elfogadás? Nem!
Milyen kapaszkodók, értelmezési keretek maradnak a jövő nemzedékei számára, ha a be- és elfogadás leple alatt felszámoljuk a normális emberi lét tartópilléreit?
Ha a be- és elfogadás leple alatt kultúránk felszámolását akarják Európa nemzeteire rákényszeríteni? Mert ne legyen kétségünk afelől, hogy a Dalli-féle gyalázat ismét előkerül a fiókból. A biztos magyarázata szerint kezdeményezésének lényege az volt, hogy bemutassa az európai kultúra sokszínűségét, és azt, hogy „a bizottság befogadó minden társadalmi réteg és meggyőződés iránt”. Pontosan ez a baj, a minden, ő maga mondta ki.
Nyílt sisakos küzdelem kezdődik, s ebből nem marad ki senki sem, aki ezen a földrészen született.