Olyan jó lenne gyermeknek lenni, csak egy kicsit
Szlovákiában június elseje a gyermekekről szól, az óvodában, iskolában gyereknapi programok, a hétvégén mindenféle gyerekfesztivál várja a kicsiket és nagyokat, nagyon sokan akarnak nekik ezen a napon kedveskedni, ezen az egy napon. De! Az évnek úgy kéne eltelnie, hogy minden nap legyen egy kicsit gyereknap is, legyenek valóban főszereplői életünknek a gyermekek.
Nemrégiben az interneten találtam egy érdekes gondolatot Alexander Sutherland Neill, skót pedagógus tollából: „A gyereknek az a dolga, hogy a saját életét élje – nem pedig azt az életet, amit aggódó szülei szerint kellene élnie, sem pedig azt, ami megfelel az oktató céljainak, aki azt gondolja, hogy ő tudja a legjobban, mi kell a gyereknek. Ha a szülők állandóan beleavatkoznak a gyerek életébe és folyton irányítják, csak robotokat nevelnek.”
Tegnap elmentem beíratni a lányomat a zeneiskolába. Megbeszéltük, azt mondta: szeretné. Meg hogy meg akar tanulni zongorázni. Mikor közelítettünk a „tett helyszínére”, sok minden eszembe jutott. Arra gondoltam, a zene jót tesz a gyermek fejlődésének, ő úgy határozott, hogy ezt szeretné, nem kéne ettől megfosztani, ezzel nem veszek el sok időt a szabadidejéből. Az is megfordult a fejemben, hogy milyen sokaktól hallom, a mai gyermekeknek nincs ideje játszani. De rögtön megszólalt a másik énem, a felnőtteknek van ideje játszani, a saját gyermekeikkel? Nem arra gondolok, hogy odaülök mellé és én fésülöm a babája haját, vagy nyomom arrébb a kisautót, hanem ha azt kéri, anyu menjünk, sétáljunk egyet, mit válaszolunk? „Mindjárt, most nincs időm, nem látod, mit csinálok?” Ugye, ismerős ez mindenkinek. Az én anyukámnak volt ideje sétálni egyet, közben pedig meg tudtuk beszélni a napi eseményeket.
Elintézzük könnyen, a mai gyerekek nem olyanok, de mi sem vagyunk olyanok, mint szüleink, nagyszüleink voltak. Sokat gondolok rá, anyu minden nap olvasott mesét nekünk, én is esti mesével altatom a gyermekeimet, mert kell nekik, ne csak a tévében, táblagépen, számítógépen nézzen mesét, sokkal jobb, ha anyukájuktól hallják, az mégiscsak élő szó. Ráadásul, én is szoktam izgulni egy-egy új mese olvasásakor, mi lesz a történet vége. „Ember csak az, aki felnőtt korában is gyerek marad!” – szól Erich Kästner gondolata. Mese nélkül pedig nehéz gyermeknek maradni. Kell-e gyermeknek maradni? Egy kicsit, talán, egy kicsit jó lenne. Mikor elkezdett virágozni a rózsa, és a kisfiammal a mindennapi rutinos sétánkon voltunk, felkiáltott: „Anyu, láttad?”. Hogy ne láttam volna, minden nap arra megyünk, az a rózsa már tavaly is itt volt. Visszahívott, és közölte, nem az, ott bent, az egyik udvaron piros és fehér rózsabokor egymásba fonódva öntötte felénk szépségét. Elgondolkodtam, miért nem tudjuk, mi felnőttek annyira értékelni az apróságokat, mint a gyermekek, mert nem maradunk meg gyermeknek. Pedig néha, csak nagyon néha, olyan jó lenne újra gyermeknek lenni.
Ők minden szépet és újat észrevesznek, örülnek neki, tanulmányozzák, közben gyermeki mosoly és érdeklődő kifejezés ül okos arcocskájukra, amit nagyon szeretek nézni, mert arra gondolok, most ők felfedezők, megismerik a természetet, a kis kő, a virágszirom, az út pora, a csiga háza, a pocsolya, amibe nagyot lehet ugrani, minden-minden új nekik, mindennek tudnak örülni. A felnőttek nagy része pedig ezt elfelejtette, örülni, gyermek módjára, (és) őszintén. Mi, felnőttek, legyünk néha egy kicsit gyermekek!
