Kóbor lelkek kora
Elnézem a fekete kutyát, ahogy tépi-szaggatja a szemetes mellé lerakott nejlonszatyrot. Villámgyorsan befalja, ami ehető, s otthagyja a széttépett táskát és a rendetlenséget. Riadtan, szinte ész nélkül szalad el. Kölyökkutyának nézem, aki vagy elkóborolt szilveszter éjszakáján, vagy egyszerűen csak kidobták az autóból. Még az is lehet, hogy megverték. Nem egyedi eset ez tájainkon…
Megzakkant kóborkutyus, akivel azóta többször is találkoztam. Néha összeáll egy másik falubeli négylábúval és együtt róják az utcákat. Riadalom-félelem érződik minden rándulásában. Fogalma sincs hol van és mi lesz… Kukázni már megtanult, mert rávitte a kényszer.
Megzakkant világban élünk, ahol felcserélődtek a szerepek, és senki sem az, aki lehetne, vagy akinek született. Kóbor lélekből egyre több van közöttünk. Pedig mindenki a helyét keresi, csak nem biztos, hogy jól és jó helyen. Ősi kódok felejtődtek el bennünk, modern, 21. századi emberekben. Rengeteg figyelmeztető jel utal erre. Tizenéves kamaszlány vigyáz egy pár hónapos babára. Föléhajol, rámosolyog, mire a csöppség azonnal kezével-lábával kapálózni kezd és kiköpi a szájában lévő cumit. Mindjárt megszólal, gondolom magamban, de abban a pillanatban látom, hogy a pótmami már dugja is be újra a szájába cumit. Elnémította a beszélni-gügyögni akaró apróságot, aki nem adta fel, és párszor még újra megpróbálkozott, hogy néhány gurgulázó hanggal jelezze örömét, de ez sosem sikerült neki. Mindannyiszor betömték a száját a cumival. Nem tudtam másként értelmezni a dolgot, csakis úgy, hogy a fiatal lány attól félt, sírni akar a baba. Nem jól „súgott” neki az anyai ösztön?
„A szingliség a nőknek nem életcéljuk, és főleg nem valamiféle eltévelyedésük, nem erkölcsi és hormonális zavaruk, hanem a saját nemüket eláruló és alkalmatlanná vált férfiaktól való szabadulás egyetlen lehetősége.” E sorokat Müller Péter vetette papírra, aki igazán mélyen beleásta magát korunk disszonáns férfi-nő kapcsolatába.
Mi tagadás, felcserélődtek a szerepek, a férfiak gyámoltalanabbá váltak, a nők pedig lassan, de biztosan kezdik átvenni a szerepeiket. Karriert választanak – párkapcsolat és család helyett. A legfőbb küldetést, az anyaságot, úgy képesek eldobni maguktól, hogy át sem gondolják igazán, mit veszítenek. Az igazán magas funkcióba került nők között ritka, mint a fehér holló az olyan, akiben marad némi empátia és ha házasságban él vagy párkapcsolata van, abban csak szenvedés a férfi és sokszor a gyermekek élete is. Mindent felülír az, hogy ő családfenntartó és sok pénzt keres. Szemrebbenés nélkül hagyja ki még az anyák napi műsort is, egy jó biznisz kedvéért. A gyermek talán elmorzsolgat egy-két könnycseppet, de elég hamar megtanulja, hogy anya pénzautomatának a legjobb. Csak kérni kell, és ő ad. Pénzt ad, az van neki sok, de az idejéből szinte semmit. Hisz neki a nap 24 órája sem elég…
Soha annyi magányos, kiégett, kiábrándult, életcélját elvesztő ember nem élt még a Földön, mint napjainkban. S milyen érdekes, hogy a világ gazdagabbik fele küszködik ilyen problémákkal. Hát ez a jó világ mégsem olyan jó? Talán az a baj, hogy mindent nem lehet megvenni, bár ahhoz már igencsak hozzászoktunk, hogy mindent, emberi kapcsolatainkat is, könnyen le lehet cseréni. Egy másikra. Ez a szabad élet aztán oda vezet, hogy képtelenek vagyunk lehorgonyozni, megtalálni a kikötőt, nem tudunk kiteljesedni. Csak robogunk, kóborlunk, mint a fentebb emlegetett fekete kutya, s közben értékes éveket veszítünk. Sokan a közösségi oldalakon és világhálón töltötték az év végi ünnepeket is. Mert vannak, akiknek már ünnepeik sincsenek. Hogy az emberi kapcsolatokról már nem is beszéljünk.
