Európa megmentése

Bár sejthető, hogy a francia elnök ezt önös érdekből eresztette meg, hiszen ambíciói még a libidóját is felülmúlják, valljuk be, ez egyszer igaza volt. Hiszen hónapok óta másról sem szólnak az EP-hírek, mint hogy ki lesz az a mesebeli Szerencsés János, aki a tülekedésben felülkerekedve kezébe ragadhatja a marsallbotot. Egyelőre úgy látszik (mily meglepő!), akár szocialista lesz, akár néppárti, német lesz az illető. Akár Webernek, akár Timmermansnak hívják.

Weber és Timmermans mögött tipródnak még néhányan, akik szeretnék megkaparintani a kamra kulcsát. Ilyen például az ALDE-s Margrethe Vestager vagy a reformer Jan Zahradil. Vagy, ha úgy hozza a helyzet (és miért ne hozná úgy), Európa egyik szétzüllesztője, frau Merkel, akihez vagy másfél millió  színes bőrű fiatalember jött látogatóba az elmúlt években, az utolsó percben feláldozza magát, és „megmenti” a helyzetet. Donald Tusknak, az Európa Tanács elnökének bejelentése mindenesetre nem sok jót vetít előre, hiszen már két nappal a választások után egyezkedni akar. Baljós ez a sietség.

Normális esetben, jut eszébe az európai halandónak, akinek még nem ment el a maradék esze, úgy működne a dolog, hogy az ötszázmillió ember megválasztja a hétszáz jelöltet, és közülük kerül ki a parlamenti, a tanácsi és a bizottsági elnök, meg minden egyéb. Nem ilyen bekiabálásokkal.

Ha már európai értékekről s nem autokrata birodalomról beszélünk, amit a háttérhatalom brüsszelita helytartói és az ezerötszáz lobbista meg az amerikai nagybácsik egyike-másika szeretne ránk tolni, akik – teljesen legálisan – ott sündörögnek a képviselők körül.

A nagy huzavonában érdekes vélemények hangzottak el a két német jelölttől, akik egymásra licitáltak nagyotmondásban. Timmermans nem kevesebbet állít, mint hogy Angela Merkel 2015-ben „az emberségességével” megmentette Európát, Manfred Weber pedig „életlen kardnak” nevezte a hetedik cikkelyt, amellyel az igazodásra nem hajlandó, engedetlen országokat próbálják megregulázni. Szerinte új eljárásra lenne szükség „a jogállami elvek tagállami érvényesülésének biztosítására”.

Magyarán: aki nem bólogat, annak jön a bünti meg a körmös.

Mint látható, mindkét csúcsjelölt sajátságosan értelmezi a demokráciát és az uniós szerződésben foglaltak betartását. Az már csak hab a tortán, hogy az egész csúcsjelölti cirkuszt egy isiászos szeszkazán találta ki, aki a multkoriban majdnem felgyújtott három embert. Szép kis jövőnek nézünk elébe, ha minden az előrejelzések matematikája szerint alakul. Szerencsére a matematika egzakt tudomány, a választás pedig nem az.

Ahhoz azonban, hogy mindez megváltozzék és valami normális süljön ki belőle, el kell menni szavazni.

És ez nem alibizmus, mint a magukat mosdató párttagok szajkózták a szociban: ahhoz, hogy megváltoztassuk a rendszert, be kell épülni. Ezt csak azok állították, akik ott akartak lenni, és élvezni a rendszer nyújtotta előnyöket, hiszen maguk is tudták, hogy a diktatúrát nem olyan egyszerű belülről szétzülleszteni.

Az Európai Uniót azonban nem az Urál hegység, esetleg a kínai nagy fal mögül nézegetjük, hanem benne élünk, része vagyunk. És ha kilépnénk belőle, akkor is Európában maradnánk, azon egyszerű oknál fogva, hogy itt élünk már több mint ezer éve.

Ahhoz tehát, hogy ez a rémálom józan ébredéssel végződjön, el kell küldeni a képviselőinket Brüsszelbe, hogy

a földrészünket kiárusító és eláruló szeszkazánokat, korrupt és elhülyült kereszténygyűlölőket és ellenségsimogatókat el lehessen küldeni valahová.

Különben ők, a Soros-alapértéket dédelgető, a párizsi, berlini ejáletet építgető janicsárok fognak dönteni a sorsunkról. A feladat egyszerű. Szánjunk rá néhány percet, és menjünk el szavazni. Természetesen az MKP jelöltjeire, hiszen ez a felvidéki magyar párt, amely képviselni képes az érdekeinket.

Egészen biztos, hogy ezúttal kevésen fog múlni a dolog.