Csendélet hársfával

Megyei választások előtt jártunk, s a reménybeli jelölt úgy gondolta, s talán ki is számolta, ha minden faluban elültet egy facsemetét, onnantól kezdve övé a pálya, a hálás népek mind rá szavaznak. S ő lesz a zsupán. Hogy nem így lett, és miért nem lett így, hamar megválaszolta a kimeríthetetlen emberi erőforrás együgyűen söröző kis csoportja, amikor megkérdeztük, ki ültette a fát? A fene se tudja, motyogták két korty között, ott a kövön a neve. Az is hamar kiderül, hogy vendégség is volt a fa mellé, némi sörökkel, féldecikkel. Aztán kire fognak szavazni? Azt még nem mondták meg, hogy kire kell, jött a lakonikus válasz.

Hálátlan népség, gondolhatta utólag Ľudovít Kaník, így ültessen nekik fát az ember.

Gyakran eszembe jut a fenti kép, mostanában különösen. Az MKP minapi döntése, hogy mégiscsak a neki többszörösen hátat mutató Most-Híddal képzeli el a felvidéki érdekképviseletet (a hangsúly ezen a szón van), MKP-s körökben várható vihart kavart. Értem én, hogyne érteném, pedig matekból sosem voltam eminens, hogy a négy meg négy az nyolc. Csak ennek van esélye, ha parlamenti képviseletet akar a felvidéki magyarság. A 0,2 tizeddel vagy a 0,1 tizeddel nem lehet csatát nyerni. A mérhetetlennel még úgy sem. Néhány helyezkedő ember ki fog szorulni a mindenható lista elejéről, néhány helyezkedő pedig ott fog trónolni a névsor elején.

Csak hát borzasztóan sántít a dolog, ha a Magyar Közösség Pártjának százezres szavazótáborára gondolok. Hogy fogja ez a legnagyobb bázist alkotó magyar lenyelni azt, hogy a maffiakormány legstabilabb pillérét alkotó, a recsegő-ropogó budit a végsőkig támasztó vegyestudatúék vezessék a listát?

(A felmutatott eredményeik alapján, mondják ők.) Annak, a ravaszkodásban, átverésben jeles szélkakaspártnak az arcai, amely mögül már kifaroltak a szlovákok, és a vezetésből is elmenekült, ki merre látott? Tévedés ne essék, egy percig nem sajnálom az egykori mezőgazdasági minisztert, aki ezúttal sem lesz miniszter (eleget garázdálkodott, tessék megkérdezni a gazdákat), de már az mégsem járja, hogy az egykori környezetvédelmi miniszter (akinek elévülhetetlen bűnei vannak a tárca züllesztése terén) meg ott lesz, akinek Brüsszelben képviselt minimalista magyarságigénye is közismert.

És hogy jönnek ehhez azok a lelkes fiatalok, akiket most csúnyán átvertek, s akik (bár nem látok a fejükbe) talán őszintén gondolták, hogy ha későn is, kell egy új összefogás? Lehet, kapnak néhányan majdnembefutó helyet, ha beadják a derekukat, meg aztán lehet karikázni, mondja ismét a matematika.

Hanem az üzenet! Az egykori pártütők és az MKP tönkretételén dolgozó vegyespárt időközben kijózanodott (nem megvilágosodott, mint Atlantista Katalin), és jó útra tért polgármestereit még el tudta volna képzelni az ember. Meggyóntak, és visszatértek. Csak hát ez a nóta nem erről szól. Ezek még most is diktálni akarnak! Annyi rosszindulatot már feltételezni sem tudok, hogy ismét az átverésen törjék a fejüket, hogy majd az utolsó pillanatban, a lista leadása előtti éjszakán állnak elő zsaroló „ajánlataikkal”. Mert ahhoz piszkosul értenek. Vagy az utolsó pillanatban kifarolnak, és magukkal rántják az egész társaságot emkápéstól, összefogásostól, fórumostól és emkádéeszestől. A Pomlé géniuszától minden kitelik.

Tudjuk, mindez logikus következménye valaminek, ami egy évtizede – vagy még korábban – elkezdődött. De hogy ilyen hársfaültetés legyen a vége, a fene se gondolta volna.

A száraz matematika ugyanis nem lehet üzenet. Az elvi politizáláshoz meg végképp nincs köze. Hogy néhány avítt kifejezést fel se hánytorgassunk, úgymint: becsület, tisztesség, alázat. 

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2019/42. számában)