Csend és rend

Vegyük elő azt a tükröt, amibe egész évben vagy már évek óta nem akarunk belenézni. Lássunk be vele lelkünk legmélyebb bugyraiba. Fedezzük fel magunkban esetlenségünket, hibáinkat, bűneinket. Hulljon le az álca! Álljunk lelkileg pőrén-pucéran. Ez vagyok én. Egy ember, messze a tökéletestől, aki vágyik arra, hogy jobb legyen.

A nagyböjt, a vidám farsang után, egy látszólag sokkal sivárabb, szomorúbb időszak. Ideje van a befele fordulásnak, a magunkba vonulásnak, ha úgy tetszik a testi-lelki nagytakarításnak. Ahogy tavasszal a természet is újjászületik, nekünk is erre kellene törekednünk. Mert mindig van feltámadás, tudjuk ezt Krisztus óta. Ahogy azt is, hogy előtte bizony sok a szenvedés.

Most pár hétig kicsit csendesebb, visszafogottabb napokat kellene élnünk. Távolabb a világ zajától, az online tértől. Fékezni kellene, lassítani… Nem félni attól, hogy a nagy csendben esetleg meghalljuk lelkiismeretünk szavát. Mert az bizony megszólal… Kinek előbb, kinek utóbb. Megúszhatatlan. Hát készítsük el a zárszámadást, de ne önző módon, hanem magunkat kicsit távolabbról ítélve meg. Mit adtam, mit kaptam? Kit szerettem, kinek ártottam? Kit bántottam szóval vagy cselekedettel? S mit tehetek azért, hogy ez többé ne forduljon elő? A kérdéseknek se szeri, se száma, ezekre most kellene választ találnunk. Akik velünk tették ugyanezeket, azok a saját lelkiismeretükkel számolnak el. Azokkal most ne törődjünk.

Csak magunkkal. A dolgok képzeletbeli polcra való helyezésével. Rend a lelke mindennek! Rengeteg a cókmókunk, amivel kezdni kell valamit. Sok mindent pedig egyszerűen ki kell dobni. Lesznek kacatok, amiktől nehéz szívvel válunk meg. De kell a hely. Az új dolgoknak. Új érzéseknek, vágyaknak. Új utakon is elindulhatunk. Göröngyös, kacskaringós utakon… Ha fel vagyunk vértezve hozzájuk, végigmegyünk rajtuk.

Ideje van, hogy kimondjuk a varászszavakat: bocsánat, bocsáss meg, elnézést, pardon… Sokunknak ez a legnehezebb.

De kinek könnyű manapság, aki széllel szemben akar járni? Vagy csak javítani próbál eddig életszemléletén. Jól csak a szívével lát az ember. Mintha ez mára valóságos privilégiummá vált volna, csak kevesen kapják meg, afféle égi ajándékként. De törekedni lehet, sőt kell is rá. Van most negyven napunk, hogy megjárjuk a magunk kis Golgotáját. A végén talán belénk is költözik egy kis fényesség, mennyei nyugalom s túláradó szeretet. Mit is kívánhatnánk többet?