Az utolsó csasztuska Pozsonyban
Már csak a vak nem látja, vagy a végtelenségig elfogult ember nem képes felfogni, hogy az előrehozott választások során mire megy ki a játék Szlovákiában.
A kiforratlan, éretlen demokráciát támadja és szándékszik bekebelezni, majd kezes szolgájává tenni a liberalizmus álcája mögött bujkáló háttérhatalom és az újmarxizmus kísértete.
Igaz, ők csak végrehajtják gazdáik utasításait, s ha valamelyik kérdezett kényelmetlenné válik, gyorsan lezárják, félreterelik a témát, belefojtják a szót az illetőbe, vagy összefüggéstelen keresztkérdésekkel igyekeznek összezavarni. Nemhiába mediális szakemberek, értik a módját. De hát az is bolond, aki ilyen választás előtti vitákat néz nyári kánikulában, ahelyett, hogy valami értelmes dolgot csinálna. Olvasna, zenét hallgatna, vagy hűsölne a természetben, kizárva a mediális zsongást. Hiszen ezekből az előre megkomponált „vitákból” sok újat úgysem tud meg, legfeljebb egy-egy tévéadó agyafúrt machinációin szórakozhat.
A lényeg, hogy ezt a kis országot is elérte az a szökőár, amely el akarja söpörni az útjából az utolsó „gócokat”, megtörni a nemzetállamok ellenállását, és megteremteni azt a birodalmat, amelynek a kísérlete az utóbbi kétszáz évben mérhetetlen szenvedést okozva már néhányszor elbukott Európában. A legutóbbit Moszkvából irányították, és negyven évig tartott. Máig nyögjük a következményeit.
Szokás mondani, az emberek nem hülyék, képesek kiválasztani a politikai kínálatból azt, akit megfelelőnek vélnek, és akiről úgy hiszik, hogy az ő érdekeiket képviseli. Ezzel a premisszával csak az a baj, hogy nem veszi figyelembe a propaganda-hadjárat tüzérségét, amely naponta, óránként, percenként zúdít össztüzet a nyakunkba. Figyelmen kívül hagyja azt az egyszerű tényt, hogy a százszor elszajkózott hazugság igazsággá válik.
A közvélemény-kutatók egyik legdurvább hazugsága az a „kutatás” volt, amelyet a Heger-féle csapat megrendelésére készített a Median még valamikor júliusban. E vágyálom szerint a „gyemokraták” már 4,2 százalékon álltak, közel a küszöbhöz, a progresszívek pedig néhány tized százalékkal követték Ficóékat, miközben Pellegriniéket lenyomták 11 százalékra.
Persze, hiba lenne azt hinni, hogy ez a küzdelem csak a politikában érvényesül, hiszen a politika nem más, mint a társadalom felépítménye. Az a képződmény, amelyet egy-egy ország kulturális fejlettsége, kondíciója, jó esetben az immunitása képes kitermelni. Ám míg az emberi szervezet felismeri és lokalizálja a vírust, jó esetben meg tudja védeni magát ellene, politikai téren az emberek egy-egy csoportja még mindig nem okult, és képes felülni a legotrombább hazugságoknak.
Képes elhinni például azt, hogy Simon Zsolt kimondhatatlanul hosszú nevű, innen-onnan összekotort konglomerátuma bejut a parlamentbe. Képes komolyan venni, hogy Bugár Béla (fedőneve Sólymos László) és csapata meg akarja „reformálni” azt a közösséget, amelyet maga rohasztott szét. Annyira hülyének nézik a felvidéki választót, hogy el akarják hitetni vele, az újhidasok Gorillás Mikulással még labdába rúghatnak. Pedig csak arról van szó, hogy ezek már a kutyának se kellenek, csak a szálakat háttérben mozgató hatalmasok rángatták őket elő, akik mindent és mindenkit összeterelnek, hiszen elképzelhetetlen, hogy Szlovákiában ne liberális kormány alakuljon! Mert ezeknek semmi se számít. Se becsület, se emlékezet, se leszámolás a múlttal, se szembenézés a jövővel. Mi az, hogy jövő? Mi az, hogy közösség? Egyetlen politikai céljuk: bárki jöhet, csak ne Robert Ficónak hívják.
Pedig már okulhattak volna. Nem kellett volna messzire menni, csupán kétszáz kilométernyire a példáért, hogyan lehet nagyot bukni, ha nem kínálunk semmit, csak rámutatunk egy bűnbakra, aki ellen harcolni kell. Anélkül, hogy a volt miniszterelnököt fényeznénk vagy relativizálnánk a kétségtelenül súlyos bűneit, ebben a mindenki egy ellen-féle stratégiában borítékolva van a kudarc. Kedves újliberálisok (szlovákok és magyarok), ez lesz az utolsó tangó, vagy inkább csasztuska.
Megjelent a MAGYAR7 35. számában.
