Az iráni bosszú
Unatkozni 2020-ban sem fogunk, ezzel zárta kollégám a múlt héten gondolatait, amikor az új év régi kihívásait sorolta, és bár minden újságolvasó tudta, hogy igaza van, kevesen gondolták, hogy ilyen gyorsan beigazolódnak váteszi szavai.
Pedig gondolhattuk volna, hogy Trump elnök nem hagyja, nem hagyhatja megtorlás nélkül a bagdadi amerikai nagykövetség ellen a múlt év végén végrehajtott támadást. A rá oly jellemző Twitter-üzenetében azt írta, „Irán megölt egy amerikai szerződéses alkalmazottat és sokakat megsebesített. Erre határozottan válaszoltunk és mindig is így fogunk tenni”. És három nap múlva így is tett, erőt demonstrált, és Kászim Szulejmáni levadászásával megállásra kényszerítette az izmozó perzsa államot.
Miközben a világ egy újabb, hatalmas méretű háború kirobbanásának az okát és lehetőségét látta az amerikai válaszcsapásban, és sok vezető politikus – igaz, mérsékelt hangnemben – elítélte az amerikai elnököt, a Közel-Kelet-szakértők azért igyekeztek megnyugtatni a közvéleményt: nem lesz újabb háború. Legalábbis nem úgy, nem ott és nem most. Amerika ugyan erősebb, de nem tudja bevenni Iránt. A siíta félhold vezető hatalma és fanatikusai persze újult erővel folytathatják a bajkeverést a Bagdadtól Líbiáig tartó térségben, ami Európára nézve járhat súlyos következményekkel, az illegális bevándorlás erősödésével. Hogy ez így lesz-e, a következő hetekben, hónapokban kiderül, de azt már most sejteni lehet, hogy a feltüzelt, bosszúra éhes irániak aligha elégednek meg a teheráni kormány válaszlépésével.
Ki bosszulja majd meg édesapám halálát? – kérdezte az iráni televízióban Szulejmáni tábornok könnyeivel küszködő, fekete csadoros leánya.
A bosszú, vagy nevezzük válaszcsapásnak, gyorsan megérkezett, és Irán több tucat ballisztikus rakétát lőtt ki két amerikai támaszpontra Irakban. Előtte azonban Teherán értesítette a bagdadi kormányt, hogy mire készül. Nem tudok nem arra gondolni, hogy a perzsa állam azért volt ilyen közlékeny, hogy az irakiak tájékoztassák amerikai szövetségesét a tervezett támadásról. A mutatvány tehát jól sikerült, a támaszpontokat több találat érte, emberéletben azonban nem esett kár, így az amerikaik nem rágtak be újból. De milyen bosszú ez? A felhergelt, amerikai zászlókat égető irániak ezzel megelégednek? A kérdésre nyilván tudta a választ az iráni vezetés, de nem kellett megadnia, mert jött egy következő katasztrófa, amely elterelte a figyelmet az erőtlen válaszcsapásról.
Teherán mellett lezuhant egy ukrán utasszállító repülőgép, a fedélzetén tartózkodó 167 utas és a kilenctagú személyzet életét vesztette. Néhány napos találgatás és újabb iráni üzengetések után (műszaki hiba okozta a szerencsétlenséget, s nem engedik be az országba az amerikai repülőpgépgyártó szakembereit) Teherán elismerte, hogy tévedésből ugyan, de az iráni hadsereg lőtte le az utasszállító repülőgépet. S mivel az utasok többsége iráni volt, hazai vagy Kanadában élő iráni bevándorló, a perzsák gyászba borultak.
De a gyász sem tart örökké. Jöhet az újabb bosszú, mert a hivatalos teheráni magyarázat szerint az Egyesült Államokkal szemben kialakult feszült helyzetben az iráni hadsereg a legmagasabb fokú készültségben volt akkor, és a Teheránból felszálló ukrán gép a Forradalmi Gárda elitalakulat egyik „kényes katonai központja” felé fordult, emiatt ellenséges gépnek nézték.
Vagyis szerintük erről is Amerika tehet. Egyszóval nincs vége az adok-kapoknak, s jogos a kérdés, mi jöhet még?
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/2. számában.
