Az a bizonyos negyven nap…
Böjt egy szál se. Ez jut eszembe, ha néhanapján a közösségi oldalra tévedek és egy kicsit ottfelejtem magam…
Buliztunk, szülői bálban voltunk, „ugrálnak” elém a képek, sőt álarcosbálos fotókat is „dob” nekem az oldal. Mi ez, fáziskésés? Igaz, idén rövid volt a farsang, de azért nem maradt el? Akkor lehetett hejehujázni. Most viszont illene kicsit visszahúzódni. A csigaházainkba. Már, ha van ilyen.
Talán csak nekem szúrt szemet, hogy hamvazószerdán, amikor ebédet akartam rendelni, szinte az összes étterem menüjén csakis húsos fogások szerepeltek… Kíváncsi leszek, milyen étlapot kínálnak majd nagypénteken. Mondhatnánk persze, ebben a szabad világban ilyen kis apróságra ugyan, minek már figyelni. Nekem meg persze egyből az eszembe jut, hogy az átkos, agyonszidott rendszerben bizony a két szigorú böjti napon még véletlenül sem főztek húsos ételt a szakácsnők. Halfilét talán igen, mert úgy tarják, a hal nem hús. De mintha zöldcsütörtökön mindig spenót lett volna…
De hát mit csodálkozunk manapság, amikor úgy tervezik az áprilisi lagzit, hogy meg se nézik a naptárat. Fel sem merül, hogy esetleg akkor húsvét is „közbejöhet” és ugyebár nagyszombaton nem lehet, nem illendő esküdni…
Erre többnyire már csak a pap vagy a vőfély figyelmezteti a házasulandókat vagy az örömszülőket. Jézuska meghalt értünk a keresztfán, és te egy napot nem bírsz ki hús nélkül? Jézus urunk a sírban fekszik és rosszalkodsz? Ilyen és ehhez hasonló feddésekben gyermekkorunkban sokszor volt részünk. Talán akkor jegyeztem meg egy életre a nagy igazságot. Mindennek rendje és ideje van.
Ilyen és ehhez hasonló jelszavak röpködnek mostanság. És nagyon sok ember eszerint is él. Talán még ezzel se lenne semmi baj, ha legalább néha behúznánk a féket. Ha nem is állítanánk meg a szekeret, de legalább lelassítanánk. Akkor talán észrevennénk, hogy rajtunk kívül is van világ.
Tavasz van, körülöttünk minden egyre szebb. Húsvét előtt valahogy jobban feltűnnek a megfakult függönyök, jobban zavar, hogy nem látunk ki a koszos ablakon és őrült nagytakarításba kezdünk. A lakás minden kis zugába beférkőzünk a porszívóval, hogy tisztaság legyen. A lelkünknek is vannak kis zugai. Rengeteg. Oda is be kellene férkőzni valahogy… De ez az igazán nehéz meló.
Egy nap alatt nem is lehet végezni. Ezért van rá negyven. Abból is inkább napi néhány perc vagy óra.
Csodát nem lehet tenni, de egy két régi „lerakódást” talán fel lehet kaparni. Kellene a hely az újnak, a szépnek. Az építőnek, a reménytelinek. Az értelmes időtöltésnek. Jó lenne új utakra tévedni, vagy az elágazásoknál a jobbikat választani. Hogy ne legyen belőle keresztút.
