A visszafogottság ideje
„A bűn az nem lesz könnyebb, hiába hull a könnyed.” Erre a József Attila verssorra riadok fel a viharos hajnalon. Megjöttek a böjti szelek. Miközben attól rettegek, mindjárt lekapja fejünk fölül a tetőt az orkán, valahogy eszembe jut a vasárnapi templomi prédikáció. Hogy szeressük azokat is, akik gyűlölnek minket, akik keresztbe tesznek nekünk. Merthogy ilyen az igazi keresztény. Ha kővel dobálják meg, kenyérrel vág vissza. Vajon hány ilyen ember él közöttünk?
Tegnap, hamvazószerdával véget ért a farsang, hogy a hejehuját felváltsa a visszafogottság. Talán ez a legjobb szó a nagyböjt időszakára. Visszafogni mindent, ételt, szórakozást, az élet élvezetét, bűnök elkövetését. Lássuk be, ez a legtöbb ember számára szinte lehetetlen küldetés. Oly nehezen tudunk lemondani a reggeli kávénkról, a búfelejtő csokoládéról vagy éppen az esti bulizásról.
Az elmúlt évtizedek, a sok pozitívum mellett, azt is elhozták, hogy nem akarunk lemondani semmiről, ami jó, vagy legalábbis annak hisszük.
Megtanították velünk, hogy mi mindent megérdemlünk. Nekünk jár. De mit is várhatunk egy ilyen, fogyasztóinak nevezett társadalomtól?
Nem volt ez mindig így. Néhány évtizede még nem lehetett leszaladni a legközelebbi szupermarketbe, ha télen egy kis eperevésre szottyant kedvünk. Dédanyáink ilyentájt csak meg-megálltak a kamra előtt és erőst vakargatták a fejüket, mi a jó fenét főzzenek és főleg miből. Mert a stelázsikon már legfeljebb, ha mutatóban maradt valami, a verem is kongott az ürességtől. A semmiből teremteni, na, ez a valami! Őket nagyböjtkor a muszáj is hajtotta, hogy a lehető legkevesebb hozzávalóból varázsoljanak valami ehetőt az asztalra a népes családnak.
Csoda-e, ha annyira várták már húsvét eljövetelét, amikor végre a sok nélkülözés után az asztalra kerülhetett a sonka. Amikorra megjött a tavasz, sarjadni kezdett a fű és a tyúkok is végre tojni kezdtek.
Ám addig, bő negyven napig, ki kellett bírni. Kevés evéssel, sok imával, bűnbánattal. Magukat a Jóistenre bízva remélték a szebb jövőt, a bőséget. Ami persze akkortájt egészen mást jelentett, mint manapság.
Áldott emlékű nagyanyám, ha most bepillanthatna a hűtőszekrényembe, biztos megkérdezné, éhen akarok-e halni. Merthogy a tartalma – finoman fogalmazva is – alaposan megfogyatkozott, a zöldséges láda van csak tele. Böjtölni fogok, mama, mondanám neki. Csak épp nem kenyéren és vízen, mint ők hajdanán, hanem modernül.
Megpróbálok másként táplálkozni, lemondva sok jóról, amit szeretek. Megpróbálok csendesebben élni, esténként olvasgatni, nagyokat sétálni, korlátozni az internethasználatot. Meghányni-vetni magamban ezt-azt, ez élet dolgait.
Megpróbálok megbocsátani és nem haraggal gondolni azokra, akik vétettek ellenem. Hát ez nehéz lesz! Magamat is ideje volna tisztábban látnom, egy kis belső nagytakarítást is megejtenék… Mindent megpróbálok, nem akarom megfogadni József Attila „tanácsát,” miszerint „Maradj fölöslegesnek, a titkokat ne lesd meg.”
