1956 – a velünk élő történelem
Az a helyzet, hogy a Kárpát-medencében a félmúltnak rongyos a gúnyája. Szakadt vattakabát és felfeslett nadrág takarná, amit nem szeretne mutatni nekünk, mostani magyaroknak. Valljuk be, a történelmünknek kilátszik a feneke. Ha az ütésnyomokat nem látnánk ezen a kivillanó ülepen, még vicces is lenne. Rajtunk már úgyis csak az önirónia segít. Nálunk olykor nincs forradalom, de leverik. Máskor meg van, és ami utána ránk marad belőle, az legfeljebb a vereség diadala. Már csak amiatt is kihívás magyarnak lenni, hogy ezt a két mondatot ne csak megértsük, de korról-korra újra át is éljük.
Olyan ez a történelem, mint a kátyúktól hemzsegő magyar utak: foltozott, lépten-nyomon újraírt, zökkenőkkel teli. Nem zsákutcás, az nem. Egyszerűen csak szomorú. Ezek vagyunk mi, magyarok. Megállapítjuk magunk. De a csillogó szemű fiatalok, akkor október 23-án, azok is mi vagyunk. Az őszintén lelkes, a tettrekész, s mellette a gyáva, a farizeus. Ez a nép úgy szűköl, mint a kutya, de ki tudja miért, olykor megmozdul benne valami, és az egekig kiáltja a „farkasok dalát”. Ilyenkor egy pillanatra megérzi önnön nagyszerűségét. Ilyenkor nem gyűlöl, és nem gyűlölik. Ilyenkor világtörténelmet ír.
Én azt a tizenhárom napot mindig a nemzeti lobogó közepén vágott lyukból nézem. Ez a perspektíva egyszerre takar és látni enged. Így a tekintet a lényegre fókuszál. Jelzők nélküli ez a forradalom, ugyanis oda középre nem varrtak semmit. Azaz mégis, be kellett foltozni utólag: és jöttek a jelzők az ellenforradalomtól a polgári forradalomig. A hazugságtól a belemagyarázásig.
Ötvenhat a maga pecsétes lódenkabátjával és szolgálatban elkoptatott pufajkájával megtörve, vagy tisztességtelenségben megőszülve máig szembe sétálhat velünk az utcán. Ezért ma még csak félmúlt az a tizenhárom nap, amelyre a huszadik században a legbüszkébbek lehetünk. Az ötvenhatos így vagy úgy, de botra támaszkodik. Látása már csak koránál fogva sem a régi, a hallása is megkopott. Lelkében a békétlenség szül indulatot. A múltban él, vagy egy soha ki nem teljesedett jövőben? Kit érdekel ma már egy élő ötvenhatos a történészeken kívül?
Konzervatívként irtózom a forradalmaktól, de közel három évtizeddel a rendszerváltozás után olyan érzésem van, jobban jártunk volna, ha 1989-ben a forradalomnak nincs tárgyalásos vagy bársonyos jelzője, rész-hazája válogatja. Ötvenhat ugyanis, erről a középkorúak nemzedéke tudna mesélni, lévén a vereség diadala, a meghasonlást hagyta örökül. Az „aki nincs ellenünk, az velünk van” logikáját. A kacsintós Kádárt, a gulyáskommunizmust, ami mégis a lehető legjobb opció a szovjet birodalom külső szegélyén. Ötvenhat öröksége éppen csak a gerincünket követelte a boldogulásunkért. 1989-ben nem süvítettek „éneklő szelek”, az októberi égen nem voltak „rongyingű felhők”. Elmaradt a katarzis. Azt utoljára 1956 októberében érte meg a nemzet.
Talán megérjük, hogy kibeszéljük egyszer a régi századbeli történelmünket: Trianont, a vészkorszakot, a Beneš-dekrétumokat, 1956-ot, a kacsintós Kádár-rendszert, az elhazudott rendszerváltozást.
