Galambkémek – katonák, hírességek
A komáromi Saláth János a postagalambsport lelkes művelője, aki a Szlovák Gázművek pozsonyi vezérigazgatóságának osztályvezetőjeként ment nyugdíjba. Ideje nagy részét a ritka sportág helyi történetének megírására fordítja. A most megjelent, hiánypótló könyve kapcsán sok érdekességet árult el olvasóinknak.
Önt miért vonzotta ez a kevesek által űzött sportág, amelyről nemrég írta meg az első könyvét?
Kiskorom óta vonzanak a szabadon szárnyaló madarak. Szívesen jártunk fürödni a Holt-Vágra, miközben gyakran megcsodáltam a bástyafalnál tenyésztett galambokat. 1962-ben végre boldog tulajdonosává váltam egy postagalambnak, amelyet először 16 évesen, 1965-ben a szomszédos Lőrincz család segítségével küldtem versenyre. Hivatalosan ugyanis csak a kiváltságos felnőtteknek adatott meg ez a lehetőség, mert a volt rendszerben tartottak attól, hogy a postagalambokat kémkedésre használnák. Ez régebben is a királyok és hadvezérek előjoga volt, hiszen a tartásuk esetenként veszélyes fegyverré válhatott... Nos, az 1968-ban megrendezett országos versenyen az egyik galambommal már első díjat szereztem, majd további szép eredményeket is elértem, 1975-ben a budapesti, 1983-ban pedig a prágai olimpián. Sajnos a kapitalista országokban rendezett olimpiákra nem utazhattunk ki.
Vannak jellegzetes komáromi galambfajták. Igaz, hogy folyamatban van a hungarikummá nyilvánításuk?
Az egyik helyi híresség a Komáromi bukó, népiesen purczli, amelynek nevét régebben világszerte több galambász klub viselte. Ez egy apró testalkatú, kiscsőrű „akrobata” madár, amely képes nagy magasságokba felröppenni, majd hátrafelé bukva leereszkedni. Úgy tudom, hogy már történtek lépések a hungarikummá nyilvánításáért. A köztudatból eltűnt Komáromi postagalamb pedig legjobban a parlagi galambra hasonlított, de attól zömökebb, izmosabb testalkatú volt, és sajátosságának számított az orránál levő, nagy, fehér dudor. Teste erőről, tekintete intelligenciáról árulkodott. Mindehhez kiváló teljesítmény járult: gyorsan, pontosan ért célba a rábízott küldeményekkel. Már az 1891-ben Miskolcon megrendezett első baromfikiállításon is a származási helye alapján különböztették meg az egyedeket, köztük a Komáromi postagalambot. Állítólag annak az egyik utolsó képviselője Přemysl várából vitte a híreket Budapestre, ám az I. világháború után már nem hallottunk erről a fajtáról.
A postagalamb génjeibe van kódolva, hogy mindig célba érjen? Fejleszthető ez az adottság, amely miatt a katonaság és a kémszolgálat számára is jelentőséggel bírtak ezek a madarak?
A postagalambok mindig a hazai dúcba térnek vissza, bár némelyek az oda-vissza repülésre is megtaníthatók. A háborús években a postagalambokat a katonák segítségével vagy kutyák hátára csatolva juttatták el oda, ahonnan a parancsnokság várta a fontos híreket. Ott aztán a küldeményeket többnyire a tollazatukba erősítve rejtették el. Akár 1200 kilométeres távolságból, s esetenként még messzebbről is hazarepültek. Ez a genetikai adottság fejleszthető. A galambászok előbb rövid gyakorló utakra viszik őket, majd fokozatosan távolabbi helységekből várják haza őket. Látványos csoportos feleresztéseket humán olimpiák megnyitó ünnepségein láthattunk, de mivel több madarat is elpusztított az olimpiai láng, a nyolcvanas évektől kezdve kihagyták a díszreptetéseket a programból. A postagalamb olimpiákon, amelyek közül az elsőt 1938-ban Brüsszelben rendezték meg, feleresztések sosem voltak. A teljesítményük és a standardjuk alapján bírálják el őket.
Mennyire népszerű a postagalambsport, Komáromban van utánpótlás?
A sportág története összefonódott a politikával. A Magyar Királyság idején Komáromban elsőként szerveződtek egyesületbe a postagalamb-tenyésztők. Az első világháború előtt a komáromi várban még a hadidúc is megvolt. 1939-ben megalakult a komáromi Klapka György Egyesület, amely csak pár évig működhetett, ugyanis a második világháború után már az állam által ellenőrzött Zväzarm félkatonai szervezethez tartozott ez a sportág. Megszabták, hogy minden galambtenyésztőnek legfeljebb 40 madara lehet. Később a Kisállattenyésztők Szervezetében folytatták a munkát, de a postagalmbászok a madarak sportteljesítményei miatt mindig többre tartották magukat. Az 1968-as „prágai tavasznak” köszönhetően nyílt lehetőségük arra, hogy megalakítsák a (Cseh)szlovák Postagalamb Szövetséget. Amíg az én ifjúkoromban 100, ma már csak 30 fős az alapszervezetünk Komáromban. A fiatalok számára egyre kevésbé vonzó ez a sportág, mert a postagalambok napi törődést igényelnek, oda kell figyelni a vitaminok pótlására, a vírusfertőzésektől és a madárinfluenzától is óvni kell őket. A takarmányuk is drága, tehát nagyon pénz- és időigényes ez a sportág. A jelenlegi többszörös komáromi bajnokunk, olimpikonunk, Kiszel Mátyás minden szabad idejét a galambjainak szenteli. Megemlíteném a szomszédos Izsán élő Bugyi István tenyésztőt, Szlovákia első ifi galambász olimpikonját és édesapját, Bugyi Gézát, aki szintén olimpikon volt. A postagalamb átlagosan 15 évig él, de szeretetteli törődéssel és kíméléssel az élettartama akár 20 évre is meghosszabbítható. A jó gazdáját megismeri, s a gondoskodását odaadó turbékolással, forgó mozgással hálálja meg.
Mekkora munka volt a postagalambsport komáromi történetének felkutatása, majd megírása, kik segítették?
Könyvem megjelenését ötévnyi adat- és fotógyűjtés előzte meg. A pozsonyi Hadtörténeti Intézetben, valamint komáromi, győri, budapesti és székesfehérvári levéltárakban is kutattam. Könyvem címe: A postagalambsport története Komáromban. Megtalálható benne a rangos postagalamb versenyek leírása, illetve az eredmények és az olimpikonok. A járvány miatt kissé később jelent meg, de ma már kapható a komáromi Madách és Diderot Könyvesboltban. Két újabb kötet kiadását tervezem, amelyekben a postagalambászat történetét tárnám fel Komáromra is kitérve. A megjelenésükig pedig köszönetemet fejezem ki mindazoknak, akik segítették a bevezető kötet megjelenését.
Megjelent a Magyar7 2022/9.számában.
