lapajánló 20
A jól végzett munka, az új etnikai centrum és a tévutak
Magyar7 - 20. száma
2023. március 30., 15:02

Nem lehet kérdés az iskolaválasztás

Nemrégen portálunkon jelent meg egy hír, amely bizonyos komáromi szlovák „aktivisták” plakátjáról tudósított. Ez már nem először arra „buzdította” a magyarokat, hogy írassák szlovák iskolába gyermekeiket, elvégre Kossuth Lajos is tudott szlovákul. Az üzenet provokatív jellegét nem kívánom minősíteni, elvégre a történelmi Magyarországon még nem volt szokatlan, hogy az emberek több nyelvet ismertek és ezeken kommunikálni is tudtak egymással. Egyébként pedig a legnagyobb szlovák nemzetébresztő, Ľudovít Štúr is beszélt magyarul, tehát kézenfekvő lenne a szlovák szülőket agitálni, hogy magyar iskolába küldjék csemetéiket.

szmpsz_magyariskolaba_plakat
Galéria
+2 kép a galériában
Az SZMPSZ felhívása
Fotó: SZMPSZ

Most, hogy ismét közeledik az iskolai beíratások ideje, egykori pedagógusként eltűnődtem azon, mivel lehetne motiválni a felvidéki magyar szülőket, hogy gyermekeik számára a magyar iskolát válasszák. Apám sokszor mesélt Bajnok István pszichiáterről, aki Prágában végezte az orvosi tanulmányait és később azzal foglalkozott, milyen traumákat okoz egy kisgyereknek, ha nem anyanyelvén kezdi iskolai tanulmányait. Hozzá sokan jártak olyan szülők, akiknek iskolás gyermeke pszichés zavarokkal küszködött, éjjelente gyakran bevizelt és egyéb problémái is voltak.

Az alaposabb vizsgálat aztán kiderítette, hogy ezek hátterében az a frusztráció állt, amelyet a gyerek naponta átélt, amikor az iskolában olyan nyelven kommunikáltak vele, amely érthetetlen volt számára és ez komplexusokat váltott ki benne.

Nem vagyok pszichiáter, ezért nem is szeretnék ebbe a problémába belemélyedni. Ugyanakkor a könyvek között keresgélve kezembe került egy 2007-ben, a dunaszerdahelyi Lilium Aurum gondozásában megjelent kötet, amelyben 40 közismert szlovákiai magyar személyiség emlékezik egykori iskolájára és tanáraira. A könyv címe Alma mater, ami – ha jól tudom – magyarul „éltető anyát” jelent, és mindenki az útra bocsátó iskolát érti alatta. Természetesen kíváncsi lettem, hogy például Dobos László Kossuth-díjas író, Tőzsér Árpád ugyancsak Kossuth-díjas költő (aki a napokban Magyar Örökség Díjas is lett) vagy a közelmúltban elhunyt Duray Miklós milyen emlékeket őriz egykori iskolájáról. Az idősebb nemzedékek képviselői között vannak olyanok, akik a felvidéki magyarságot sújtó legnehezebb időkben – a II. világháború utáni hontalanság időszakában – kezdték iskolai tanulmányaikat. Ők különösen átérezhették a jogfosztottsággal járó megaláztatásokat, ennek ellenére, amint lehetőség nyílt rá anyanyelvükön folytatták tanulmányaikat.

Csak találomra felütve a könyvet, Dráfi Mátyás (ő is friss Kossuth-díjasunk!) Fabarakkból egyetemre című írására bukkanok. Ott olvasom:

Sose hittem volna, hogy amint korosodik az ember, egyre erőteljesebben jelentkezik a múlt, egyre erőteljesebbek kevésbé jelentős pillanatai. Az egyik ilyen jelentős nap 1950. szeptember 1. No, nem azért, mert akkor lettem harmadikos, hanem azért, mert ez a nap nagy ünnep volt a pozsonyi magyarság számára: megnyílt az első magyar iskola! Nem voltunk sokan, talán harmincan lehettünk; szüleinkkel, az iskola szervezőivel – köztük nevelőapámmal –, jövendő tanárainkkal ott várakoztunk a Kalinčiak utcai gyönyörű nagy iskolakapu előtti lépcsőkön. Elmúlt már nyolc óra, de mi nem nyertünk bebocsátást! A szervezők eltűntek – éreztük, hogy valami baj van –, majd kisvártatva visszatértek, és közölték a szülőkkel, hogy félreértés történt: a gyönyörű új épület nem a mi iskolánk, a miénk ott van a szomszédban. Nézegettünk jobbra–balra, de iskolához hasonló épületet sehol sem láttunk. Csupán egy ócska fabarakk éktelenkedett az új iskola tövében, talán az építkezés munkásainak szolgált szálláshelyül. Hát ez volt a mi iskolánk! Igaz, az Új Szó másnapi számában a címoldalon megjelent egy fénykép: ott álltunk az új épület előtt!!!”
drafi-matyas-kossuth-dij
Dráfi Mátyás
Fotó:  MTI

Erdélyi Géza református püspök szülőfalujában, Abarán még magyar iskolában kezdte tanulmányait, de a nagy törést és a keserű csalódást a magyar anyanyelvű iskola bezárása okozta.

Szinte egyik napról a másikra bejárók lettünk, napban, esőben, hóban, fagyban tíz kilométert kerékpározva. Az irtózatos hajtás mellett – hadd szóljak erről is – életünknek hosszú időre napi tartozéka lett a humor. A tantestület, amelynek nem minden tagja vett bennünket emberszámba, és diáktársainkat is szokatlan módon szórakoztattuk a leckefelmondások alkalmain. Ez azért történhetett meg, mert akkoriban egyrészt katasztrofális tankönyvhiány volt és a képesített tanerők is hiányoztak. Ráadásul némely hat elemit végzett „pedagógus” csak a keleti tájszólást ismerte igazán jól. Ezek után könnyen el lehet képzelni, milyen „csodálatos” szövegek álltak össze a tanítók által tollba mondott tananyag fonetikus lejegyzése után, amiből mi egy szót sem értettünk.”

Aztán következett a komáromi gimnázium, ahol már magyarul folyt az oktatás és 1954-ben Prága, a teológia.

Az Ekecsen született Fónod Zoltán irodalomtudós egyike volt azoknak, akik az életveszélyt is vállalva rendszeresen átszöktek Magyarországra, hogy ott magyarul tanulhassanak.

Igaz, 1942-ben még magyar állampolgárként lett a csurgói gimnázium diákja. Mint írja 1945 után,

a magyarüldözés miatt évekig haza sem jöhettünk. (…) Úgy hozta a sors, hogy tanáraim, kiváló felkészültséggel, türelemmel, szigorral (a hölgyek esetében bájjal) voltak megáldva, s ennek köszönhettem, hogy a budapesti Közgazdasági Egyetemre az érettségi után sikeresen felvételiztem. (Útlevél hiányában azonban sohasem lettem hallgatója ennek az intézménynek.) Nem szégyen bevallani, hogy később, pozsonyi egyetemi tanulmányaim első két esztendejében tulajdonképpen abból a tudásból éltem, melyet a „világvégéről” hoztam magammal.”

Még hosszan idézhetnék ebből a könyvből, amelyet Bodnár Gyula szerkesztett és a Katedra című folyóiratban megjelent írásokból állította össze. Befejezésül – és okulásul is – következzék egy részlet a kiváló párkányi iskolaigazgató és szakíró, Csicsay Alajos visszaemlékezéséből:

1944 novemberétől 1947 szeptember elsejéig szünetelt nálunk a tanítás. Aligha volt még ilyen hosszú vakáció a történelem folyamán. Még Verne is mindössze két évet engedélyezett egyik regénye hőseinek. Talán nem túlzás, a mi hosszú vakációnk is valamiféle hősi küzdelem volt. Elsősorban a szüleink, rokonainak vívták meg teljes elbutulásunk ellen. Engem például szüleim tanítottak meg írni-olvasni és számolni is a négy alapművelettel (…) Mire megnyílt a szlovák iskola, én már tudtam írni, folyékonyan olvasni, de felsőbb osztályba nem léphettem. Így is hálás lehettem szüleimnek, mert ha nem foglalkoztak volna velem annak rendje és módja szerint, többször is megbukhattam volna, mert egy kukkot sem tanultam meg szlovákul. Két éven át a tanítómmal nem értettük egymás szavát. Az akkori bizonyítványaimban mégis csupa kettesek, hármasok sorakoztak, mert ha beszélni nem is, de írni-olvasni tudtam. Egyszer mégis előfordult, hogy egy nagy egyest érdemeltem ki. Jóval később tudtam meg, azért, mert el tudtam igazodni az érzékszervek közt. Egy ideig kínlódtam a számomra érthetetlen szöveggel, de végül beláttam, hogy a bebiflázásra nincs időm, ugyanis közben dolgoznom kellett súlyosan beteg édesapám helyett. Fogtam hát magam és bemagoltam a következő összefoglalást, éspedig így: zrak-ocsi, szluk-usi, csuk-nósz a matykozsa. (Úgy írtam le, ahogy akkor mondtam.) Megjegyzem, rajtam kívül az osztályban ennyit sem tudott megtanulni az ominózus szövegből senki sem. Aztán elkövetkezett ötven szeptember elseje, s valamennyiünket átírattak a szüleink a magyar iskolába.”
Csicsay Alajos
Csicsay Alajos átveszi a város kitüntetését.
Fotó:  Párkány város közösségi oldala
alma-mater
Galéria
+2 kép a galériában
Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.