Merre tart a vén Európa?

Legyünk bármilyen szkeptikusak, van valami közös az európai kontinens népeiben. Ez még akkor is így van, ha történelmi tény a többsebességes Európa. Mert ne tagadjuk, vannak a szerencsések, az időben érkezettek és a későn jövők, megannyi kompország a Nyugat karéján. Az elkésettek utolsó évezrede a felzárkózás vágyáról szólt: a középkorban a keresztény Európához, majd utóbb, az újkorban a felvilágosult ész, a ráció nyomán felemelkedő Nyugathoz.

Mindeközben persze Kelet-Közép-Európa népei becsapták magukat. Kulturális identitásuk nyugati lett, de gazdaságuk, állami életük nem fejlődhetett szervesen. Megszülettek a modernizáció hamis mítoszai, a felvilágosult abszolutizmus, s annak modern kiadása, az államszocialista kísérlet. A kudarcos felzárkózási kísérletek eredményei a térség egyenlőségre vágyó, előbb militarizált, majd közösségi értékeitől megfosztott, előítéletekkel és félelmekkel terhelt társadalmai.

Minden kompország megálmodta a maga nemzeti mitológiáját. Nekünk, magyaroknak is jutott belőle. Vannak megrögzött sumerológusaink, kevesen bár, de annál erősebben hiszik a hun–magyar folytonosságot. Ezek a mítoszok halványulni látszanak. Van azonban a nemzeti emlékezetnek egy, a kollektív mitológiából beemelt része, amely máig sem fakult meg. Történelmünk viharos századaiban Magyarország mindig „Európa védbástyája” volt, cserében a Nyugat elárult minket: a szabadságharc bukásakor, Trianonban, 1956-ban, a rendszerváltozás után. A sor szaporítható.

Európai Unió: túlbürokratizált rendszer, közös identitás nélkül

Ráadásnak itt van nekünk az Európai Unió, amely megjelenít valamit közös európaiságunkból, de hogy a magunkénak éreznénk, alig hihető. Bonyolítja a helyzetet, hogy mindenkinek más baja van az integráció nyomán felserdült egységes Európával. Vannak, akik a nemzetállamuk feloldódásától félnek, másoknak a mai EU még túlságosan is a nemzetállamok Európája. Egyvalamiben majdnem mindenki egyetért, az uniós intézményrendszer túlbürokratizált, működésének hatékonysága csorbát szenved.

A következményekben már megoszlanak a vélemények: a szkeptikusok szerint a tehetetlenségbe fulladó uniós intézmények a globális nagytőke térnyerését készítik elő akarva-akaratlanul. Megint mások a részérdekek gyakori előtérbe helyezését kárhoztatják a közösségi érdek felett. 

Az egykor a vasfüggönyön túlról irigyelt boldog Európa tizenöt évvel az uniós csatlakozás után még mindig messze van, lelki értelemben és jólétben egyaránt. Persze, az írástudó teljes joggal kérheti ki magának, hogy csalódása ellenére ő európai volt és maradt, azután némileg élcelődve hozzáteszi, neki ehhez nem kell igazolvány, közös pénz, Brüsszel és Strasbourg hivatalnokserege. A lényegen ez mit sem változtat, az Európai Unió nem vált szerves képződménnyé.

Megkérdőjeleződtek az alapítók által vallott értékek

Az európai integráció a múlt század két világégését követően megóvta a kontinenst egy újabb konfliktus kirobbanásától. Ennyiben csakugyan sikeres volt az alapító atyák által kínált recept. A hidegháború idején megosztott Európa ráadásul szimbolikusan is újra egyesülhetett 1990 után.

Mindeközben azonban a világgazdaság átrendeződése miatt az öreg kontinens mindinkább teret vesztett a felzárkózó térségek mellett. A kora újkor óta századokon át Európa a világ legfontosabb növekedési motorjának számított, 1990-et követően egyre látványosabban mutatkozott meg a kontinens versenyhátránya. Közép-Kelet-Európa országainak felzárkózási lehetőségeit a kontinens nyugati feléhez éppen ez a növekedési potenciál szabta szűkre.

Európa magországainak posztindusztriális társadalmaiban mára megkérdőjeleződtek a korábbi szervezési elvek. Gyakorlatilag felszívódott a munkásosztály, a klasszikus baloldal társadalmi bázis nélkül maradt. Az európai baloldal a tengerentúli mintákat követve ezért karolta fel a szociokulturális kisebbségek képviseletét, s távolodott el a korábbi értékeitől. Az egyén abszolutizálásával a baloldal jelenleg a francia forradalom három jelszava közül a szabadságot fordítja ki eredeti jelentéséből, ahogy tették azt a kommunisták az egyenlőséggel és a fasisztoid rendszerek a testvériséggel.

A klasszikus liberális értékek, mint például a véleményszabadság a társadalmi nemekről folytatott vitában gyakorlatilag megsemmisülni látszanak, hiszen aki nem tart az új fősodorral, kirekeszti magát a vitaképesek köréből. A liberalizmus így válhatott önmaga farkába harapó kígyóvá.

Van-e válasz az értékvesztésre?

A jobboldal válasza a valóságtól, nem ritkán a józan észtől eltávolodott baloldal számára látszólag fából vaskarika. Hozzuk közös nevezőre azt, ami korábban Európában nemcsak elválasztotta a népeket, hanem véres háborúkhoz is vezetett. A kritikusok megfeledkeznek arról, hogy az alapító atyák éppen a látszólag összeegyeztethetetlent hozták közös nevezőre, megteremtve az Európa békéjét garantáló francia–német tengelyt.

Európa értékei a sokszínűségben rejlenek, de nem a korlátlan lehetőségek reményében a világból összesereglettek alkotják társadalmait, mint az Amerikai Egyesült Államokban. Most még – tehetnénk hozzá. A migráció éppen ezért kulcskérdés: a történelmi múltból fakadó közös európai identitás helyett a bevándorlók formálható masszát alkothatnának egy uniformizált Európai Egyesült Államokban.

Európa válaszúton áll, döntenie kell saját sorsáról. A döntés évtizedekre fogja meghatározni a kontinens arculatát. Ha értékeit meg akarja őrizni, Európa nem takaríthatja meg a történelmi múltból fakadó közös identitás kialakításának munkáját. Ha szükséges, meg kell tanulnunk egy lépést hátrébb lépni, hogy aztán öles léptekkel indulhassunk el előre.

Megjelent a Magyar7 2019/16.számában.