Egyedül hordozta eltitkolt „szégyenét”
Anyus, jöjjön gyorsan! Itt vannak… – suttogja rémülten a betegágyán fekvő mama és riadtan mered a sarokba.
Eszti lánya már sokadszor magyarázza neki, nincs itt senki, és anyust is hiába hívja, mert a föld alatt pihen huszonnyolc éve. A mama azonban nem hisz a lányának.
Ő látja őket.
…az orosz katonákat sáros egyenruhájukban, ahogy durva, kéjes vigyorral közelednek feléje. Pálinkabűzös leheletüktől most is émelygést érez.
Újra és újra átéli a dühöt, a tehetetlen fájdalommal viselt megaláztatást.
Hogy a saját anyja se sietett a segítségére. Hogy tűrhette tétlenül lánya megszégyenülését? …
Csak később, sokkal később derengett fel benne a sejtés, mi is történhetett anyjával a szoba melletti konyhában. Soha nem emlegették a történteket még egymás között se. Pedig szerette volna megkérdezni anyustól, hányan voltak „azok”, de a takargatnivaló beléfojtotta a kérdéseket. Anyus pedig e téren még nagyobb hallgatásba burkolódzott.
Csak a katonák által a kredencen hagyott aranygyűrű emlékeztette őket ´44 szörnyű karácsonyára.
Később a mama élte a falusi asszonyok mindennapjait, nevelte a gyerekeket, példásan gondoskodott a háztartásról. Családtagjai közül senki még csak nem is sejtette, milyen terhet hordoz.
Mióta gondozásra szorul, azóta figyeltek fel különös viselkedésére.
Egy-egy mondatból, gesztusból, a szemében tükröződő rettegésből hámozták ki „eltitkolt szégyenét”, amit egy életen át egyedül hordozott. Talán csak a sír ad megnyugvást zaklatott lelkének.
