Döntő csaták: Hannibal bukása
Hannibal cannae-i győzelme gyászba taszította Rómát, de a város nem adta meg magát a sorsnak. Gyorsan rendezték soraikat, az elesettek hozzátartozóinak csak harmincnapos gyászt engedélyeztek. A cannae-i vereséget túlélő consult, Varrót a városkapu előtt tisztelegve fogadta Róma népe, és fegyverbe szólítottak minden 17 éven felüli polgárt. Vásároltak 8000 rabszolgát, majd mindegyiküket felszabadítva besorozták őket légiósnak.
Visszatértek Fabius Maximus, a volt diktátor taktikájához, igyekeztek Itália déli részén tartani a pun csapatokat, kerülve a nyílt ütközetet Hanniballal. Itálián kívül támaszpontokat létesítettek, hogy minél jobban elszigeteljék a karthágóiakat. Övék lett újra Szicília, Szürakusza városán például még Arkhimédesz találmányai sem segítettek. A halálakor is ép egy matematikai probléma megoldásával volt elfoglalva. A történet szerint a rátörő rómaiakra „Ne zavarjátok a köreimet!” felkiáltással „támadott,” a légiósok azonban nem hatódtak meg és megöltek. Bár szövetségeseik egy része elpártolt Rómától, még így is sokan kitartottak mellette. Hiába lépett a makedón király szövetségre a punokkal, Róma okos diplomáciával elérte, hogy hadait Görögországban kössék le.
Hannibal pontosan érzékelte, hogy Róma Itálián kívül akarja megerősíteni a pozícióit, hogy azután vele is elbánjon. A rómaiak elszántságát mi sem mutatta jobban, minthogy a béketárgyalásokra küldött Karthalót, Hannibal követét be sem engedték a városba.
Hannibal helyzete tovább romlott mikor, a légiók visszafoglalták Capuát, Campania leggazdagabb városát. A pun stratéga hiába vonult közvetlenül Róma ellen, Róma nem hagyott fel Capua ostromával, tisztában voltak vele, hogy vajmi kevés az esélye annak, hogy Róma elesik. Az ijedtségen kívül a városnak más baja nem lett,
„Hannibal ante portas!” – „Hannibal a kapu előtt!” rémüldöztek.
Ahogy egyre-másra érkeztek a kedvezőtlen hírek a Földközi-tenger túl feléről, Karthágó városában úgy kaptak erőre Hannibal ellenlábasai. Róma stratégiája bevált, sőt Kr. e. 207-ben Hispánia is végleg elveszett, Haszdrubal, Hannibal öccse csapataival átkelt az Alpokon, hogy Itáliában egyesüljön testvérével. A hadiszerencse azonban forgandó, és Fortuna istennő kegyeiben már a rómaiak sütkérezhettek. A Pó folyó völgyébe megérkező karthágói csapatokat a légiók legyőzték. Hannibalhoz már csak az öccse levágott feje jutott el. Elérkezett az idő, hogy Róma bevigye a kegyelemdöfést és egyenes Karthágó ellen vonuljon.
Kr.e. 204 nyarán Cornelius Scipio hajói partot értek Afrikában.
Scipio már a háború kezdete óta harcolt a punok ellen. Róma egyik legjelentősebb patrícius családjának a sarja, már 17 évesen apja parancsnoksága alatt küzdött a Ticinus folyó partján. Ő volt, aki megmentette a szorult helyzetbe került consul életét. Ott volt a cannae-i ütközetben is, és sikerült zárt rendben mintegy 4000 ezer emberével kitörnie a punok halálos gyűrűjéből. Sőt a vereségtől csüggedt, Itália elhagyását fontolgató nemeseket, ahogy azt Titus Livius római történetíró lejegyezte, e szavakkal bírta maradásra: „Igaz lelkemre esküszöm, hogy a római nép államának ügyét cserben nem hagyom, s nem tűröm, hogy bármelyik római polgár cserbenhagyja! S ha eskümet szántszándékkal megszegném, a Legjobb és Leghatalmasabb Iuppiter küldje rám, házamra, családomra, vagyonomra a legiszonyatosabb pusztulást. Felszólítalak téged, L. Caecilius s mindnyájatokat, akik itt vagytok: mondjátok utánam az esküt, s aki nem akar esküdni, tudja meg, hogy az ő vesztére vontam ki kardomat!”
Scipio a hispán légiók élére állva nem sokat tétlenkedett, az új parancsnok elfoglalta Új Karthágót, a punok legfontosabb hispániai erődítését.
Megnyerte magának a hispán törzseket, akik elfordultak Karthágótól. A háború évei alatt Scipio felmérte, hogy mi a punok erőssége, és saját stratégiáját eszerint alakította át. Újfajta egységet hozott létre, a cohorsot. Összevont három manipulust és létrejött a cohors, ami önállóan is tudott cselekedni, mert megvolt hozzá a megfelelő létszáma.
Átalakította a hadrendjét is, a szárnyakra állította a cohorsokba szervezett nehézgyalogságot. Ennek köszönhetően végleg elűzte a punokat Hispániából, Rómába visszatérte után consullá választották. Azt kérte, hogy a senatus Afrikát jelölje ki számára. Scipio egy, még a háború kitörésekor elképzelt stratégiát akart megvalósítani: Karthágót Afrikában legyőzni. Ugyanis, ha a városukat fenyegeti a veszély, a punoknak haza kell hívni Hannibalt. Sokan ellenezték Scipio tervét, végül úgy döntöttek, hogy Szicíliát kapja működési területéül, és ha tud, akkor menjen Afrikába.
Sorozást nem tarthat, csak önkéntesek csatlakozhatnak hozzá, flottát is építsen, ahogy tud – döntött a senatus.
Kr. e. 204 nyarán 35 ezer emberével kikötött Afrika partjainál, és kétszer is legyőzte a punokat. Hannibalnak nem maradt más lehetősége csak a hazatérés. Vesztett csata nélkül, de nem a háború győzteseként hagyta el Itáliát, hogy a mai Tunisztól 120 kilométerre délnyugatra fekvő Zamanál Kr.e. 202-ben szembe nézzen legnagyobb ellenfelével. Mindkét sereg nagyjából 40 ezer főt számlált, kiegészülve a punok harci elefántjaival. Azonban most a rómaiaké volt a lovassági fölény, köszönhetően Masszinissza numida (Numídia Afrika északi partvidéke, a mai Algéria keleti része) uralkodónak, aki Scipio mellé állt. A két zseni jól ismerte egymás módszereit. Hannibal ennek megfelelően a bekerítést akarta elkerülni, Scipio pedig az elefántok és az afrikai lovasság kiiktatására törekedett.
A seregek felállása mindazonáltal hasonló volt: a lovasok mindkét oldalon, a szárnyakon foglaltak pozíciót, a centrumban pedig – harcérték szerint – három sorban álltak fel a gyalogosok (illetve karthágói oldalon még az elefántok). Most Scipionak nem kellett alkalmazni a Hispániában használt módszerét (szárnyakon a nehézgyalogosok), mert volt megfelelő lovassága. A cohors helyett ismét manipulusokban álltak fel, de nem sakktáblaszerűen, hanem egymás mögé. Erre azért volt szükség, hogy kivédjék az elefántok rohamát. Amikor megindulnak a hatalmas állatok, egyszerűen félreállnak az útjukból – ez volt a terv. Hannibal viszont arra törekedett, hogy a római szárnyakat lekötve, a derékhadban nyerje meg a csatát, a gyalogosok összecsapásával.
A csatát a rómaiak kezdték, Masszinissza lovasai támadták meg a pun lovasokat. Hannibal az elefántjaival válaszolt, a támadás azonban sikertelen volt, sőt egyes megvaduló ormányosok a pun lovasság sorait zavarták meg.
Alig pár állat érte el a római manipulusokat, azok pedig egyszerűen utat nyitottak nekik így azok zavartalanul eldübörögtek a csatatérről. A pun lovasság megfutott a csatatérről, ahogy Hannibal tervezte, maga után vonva az üldöző római lovasokat. Ezután megindultak a légiók a karthágói gyalogos sorok ellen. Az első sorban harcoló karthágói zsoldosok a véres közelharcban fokozatosan felmorzsolódtak, ezért kérték a második vonal segítségét, de azok Hannibal utasításainak megfelelően nem mozdultak. A pun hadvezér terve szerint a zsoldosoknak kellett lelassítani, kifullasztani a római támadást, még ha mind elpusztulnak, akkor is. A zsoldosok ezt látva a gazdáik ellen fordultak, a küzdelem tovább folytatódott. Mindkét fél gyalogosai derekasan állták a csapásokat, elkeseredett kézitusa folyt. Az órákig tartó harcban Scipio bizonyult a ravaszabbnak, ugyanis lassanként egyre inkább széthúzta sorait, hogy előkészítse az ellenség bekerítését. A kockázatos hadmozdulat következtében a csata utolsó órájában Hannibál erői látszólag felülkerekedtek a római légiókon.
Az idő azonban Hannibal ellen dolgozott, a visszatérő római lovasság hátba támadta a vitézül küzdő karthágóiakat, és Scipio hatalmas diadalt aratott.
A rómaiak bosszút álltak Cannae-ért. A következő évben békét kötöttek: Karthágó elvesztette minden tengeren túli területét, afrikai területei egy részét pedig át kellett engedje Masszinisszának. Túszokat kellett adnia Rómának, háborút Afrikán kívül nem viselhetett, a földrészen belül is csak Róma engedélyével, és természetesen hadisarcot kellett fizetni a győztesnek. Róma ezzel a Földközi-tenger ura lett, figyelmét most már kelet felé irányíthatta, hogy meghódítsa Makedóniát és Hellászt.
