Döntő csaták: A büszkék halála
A történelemmel csak érintőlegesen vagy alig foglalkozó olvasók is minden bizonnyal hallottak már a középkor leghíresebb háborújáról, a százéves háborúról. Az Anglia és Franciaország közt, 116 éven keresztül (1337-1453) dúló küzdelem a história egyik leghosszabb háborújaként él a köztudatban, mely természetesen nem jelentett 116 évnyi folyamatos öldöklést. Európa e két meghatározó hatalmának küzdelmét „Dávid és Góliát harcának” is nevezték már, hiszen a kezdetekor a mindössze kétmillió lakosú Anglia mérte össze fegyvereit a 14 milliós Franciaországgal. Az elnevezését azonban nem a kortársaktól kapta, de még csak nem is középkori eredetű. 1823-ban egy francia történész nevezte így a konfliktust.
A háború kitörésének számos oka volt, trónutódlási és gazdasági egyaránt. Amikor 1328-ban kihalt a Capeting-dinasztia, III. Edward angol király azonnal bejelentette igényét a francia trónra, hiszen édesanyja révén IV. Szép Fülöp, egykori francia király (uralkodott 1285-1314) unokája volt. Imigyen jóval közelebb állt a francia trónhoz, mint a távoli unokatestvér, a francia királlyá lett VI. Valois Fülöp (1328-1350), aki Szép Fülöp testvérének volt a fia. Természetesen a francia főnemesek a nőági örökösödést kizárták, fityiszt mutatva ezzel az angol királynak és 1328-ban gyorsan megkoronázták a Valois fiút. Azonban nem csak a francia trón megszerzéséről volt szó, hiszen az angol uralkodók területeket is birtokoltak a kontinensen. Az új francia király vissza akarta szerezni Aquitániát Edwardtól, valamint a textilipara révén gazdag Flandria feletti uralom is szerepet játszott a háború kirobbanásában. A flamand városok az angolok mellé álltak, mert számukra létszükséglet volt az angol gyapjú behozatala.
Összegezve tehát, a dinasztikus problémáknál is nagyobb szerepet játszott a kereskedelmi, gazdasági érdekellentét.
A háború talán leghíresebb ütközete 1346-ban zajlott le, Crécynél. 1346 júliusában Edward csapataival partra szállt Normandiában, majd elindult északnak, Németalföld felé. Vele tartott legidősebb fia, Edward. Az ekkor 16 éves ifjú Fekete Hercegként hamarosan beírta nevét a történelembe. A király serege rövid ostrom után elfoglalta Caen városát, ezután Rouent vette célba, de a franciák lerombolták a Szajna és a Somme hídjait.
A két fél végül Crécynél találkozott.
A százéves háború idejére jelentősen átalakult a hadszervezet és a harctéri taktika, köszönhetően a technikai fejlődésnek és a társadalmi változásoknak. A nehézlovasság fő védőfegyverzete a páncélinggel kiegészített lemez mellvért és a zárt rostélyú sisak lett. Egyre többen használtak hengeres kar- és lábpáncélt, valamint vaskesztyűt. A gyalogságnál is bevezették a lemezvérteket, és elterjedt a brigantinnak nevezett bőrmellény, melynek a belső oldalára fémlemezeket erősítettek. Ellenállóbb volt a nyilakkal szemben, illetve mozgékonyabbá tette a viselőjét. Mivel a gyalogság egyre fejlődött, a lovagi harcmodor, amire még mindig nagymértékben támaszkodtak a franciák, korszerűtlenné vált. A büszke lovagok nem a fegyelmezettségükről voltak híresek, míg a gyalogosalakulatok egyre könnyebben irányíthatóvá váltak, kiváltkép a zsoldosok. Az angol hadszervezet ezzel szemben a szabad parasztságból álló íjászokra hagyatkozott. Kialakult a számszeríjak ellentettjeként a speciális angol hosszú íj (longbow). Ezek miatt az angol hadsereg zömét általában az íjász gyalogság alkotta. Ráadásul az angol lovagok, lovukról leszállva, beálltak a gyalogosok közé, ezzel erősítve vonalaikat.
A készleteiből egyre inkább kifogyó angol sereg 1346. augusztus 25-én csatarendbe állt, egy lankás, két oldaláról átkarolhatatlan terepen Crécynél.
A lóról leszállt lovagok és gyalogos íjászok vegyesen, lépcsőzetes rendben álltak fel. Vonalaik előtt, az ellenséges lovasság támadását nehezítendő, kisebb sáncokat, árkokat emeltek, földbe szúrt karókkal. Velük szemben két-háromszoros túlerőben lévő francia sereg viszont egyáltalán nem volt olyan egységes. Mikor délután megpillantották az ellenséget, a lovagok azonnal támadni akartak. Számukra a harc megkerülése vállalhatatlan volt. Nemcsak a gyávaságnak tartották, hanem a remélt váltságdíjak megszerzéséről is lemondhattak volna, hiszen a csatában elfogott ellenséges angol urakért jó pénzt remélhettek cserébe. A francia sereg félelmetes alakulata volt a zsoldosként harcoló genovai számszeríjászok csapata. Azonban a csata előtt egy jó kis nyári zápor öntötte nyakon a katonákat, az íjak húrjai átnedvesedtek. Ez az angol íjászokat annyira nem érinttette, ők könnyedén le majd vissza tudták szerelni az ideget. Ráadásul tűzgyorsaságuk többszöröse volt a számszeríjászokénak.
A büszke lovagok tehát támadást indítottak a velük szemben álló, javarészt „alacsonyabb rendű”, parasztkatonákból álló angol sereg ellen. Főleg a lóról szállt lovagokat vették célba, hiszen ők voltak a hozzájuk méltó ellenfelek, ezzel lehetővé tették az íjászoknak, hogy nyugodtan tizedeljék a soraikat. Az előhadban lévő genovai számszeríjászoknak nem akaródzott támadni, egyrészt tudták mire képesek angol kollégáik, másrészt fáradtak voltak és rendezetlenek az egész napos menetelés után.
Legfőbb védelmi eszközeik, a nagy és nehéz embermagasságú pajzsaik, melyek védelmében nyugodtan újratölthettek volna, a társzekereken pihentek, így aztán az angolok felé araszolgatva azok szörnyű pusztítást végeztek soraikban.
Itt-ott egy-egy kőgolyókat lövő ágyú hangja is felhangzott, bár ezek ekkoriban még inkább csak kiegészítő érdekességként voltak jelen Európa csataterein.
A genovaiak meghátráltak, ez azonban még jobban felbőszítette a lovagokat, akik saját szövetségeseiken átgázolva indultak támadásra, dombnak fel, a napsütéssel szemben. Ez az eszeveszett kísérlet saját gyalogságuk elsöprésére végzetesnek bizonyult a francia lovagok első sora számára. Az emelkedő alján megtorpanó lovak és gyalogosok tömege védtelenül hullámzott ide-oda az angol íjászok állandó nyílzápora alatt. Mindeközben az angol íjászok két oldalról, a szárnyakról is lőtték a támadókat. VI. Fülöp, francia király pontosan tudta, már nincs vissza út, kiadta az egész seregnek a támadási parancsot.
Órákon keresztül rohamoztak, hogy elérjék az ellenséget, dicsőséget szerezzenek maguknak és a családi névnek. Komoly kézitusa bontakozott ki, egy ponton még a trónörökös, Fekete Herceg vezette jobbszárny is nehéz helyzetbe került, de végül sikerült kivágnia magát belőle. Mikor futárt küldtek apjához, hogy küldjön erősítést III. Edward annyit mondott csak „Hadd tanulja meg, mi a háború!” más leírások szerint „Lássuk hogyan boldogul saját maga.”
A francia lovagok több mint egy tucatszor indultak rohamra, nem tudták elfogadni a kudarcot, senki sem hallgathatott a józan eszére, hiszen akkor a többi gyávasággal vádolhatta volna meg. Nem tudták elfogadni, hogy egy javarészt egyszerű emberekből álló sereget nem tudnak legyőzni. Jóval sötétedés után végül VI. Fülöp is belátta, a helyzet reménytelen, éjfél körül a büszkeségébe belerokkant francia had elhagyta a csatateret, a „pórnép” legyőzte őket. A vak cseh király, Luxemburgi János is ott volt a francia sorokban. Két lovaghoz kötötték, úgy indult rohamra, majd pedig a túlvilágra.
– mondotta.
Örök rejtély marad, hogy hány angol láthatta a mi Luxemburgi Zsigmondunk nagyapjának fegyvereit. A halott cseh király pajzsán három fehér toll díszelgett, tisztelete jeléül a Fekete Herceg is elkezdte ezt viselni a páncélja felett. A mészárlásnak alig 100 angol esett áldozatul, míg a franciák között rendet vágott a kaszás. Két király, kilenc herceg, 1500 nemesúr és lovag (ez egy hatalmas szám, tekintettel arra, hogy a lovagoknak csak a töredéke szokott elhullani a harctereken, köszönhetően a jó védőfelszerelésnek, illetve a váltságdíjaknak), legalább 10.000 gyalogos veszett oda, ámbár ennél jóval nagyobb számok (15.000 – 16.000) is szerepelnek egyes művekben.
Edward nem semmisítette meg francia sereget, de óriási győzelmet aratott a mintegy háromszoros túlerő felett. Ezután Calais ellen fordult, melyet majd egy évnyi ostrom után bevett, ami a következőkben fontos kiindulópontként szolgált az angol hadjáratoknak. Crécy mezején dördültek el nyílt harctéren először ágyúk, de érdemben nem befolyásolták az eseményeket. A páncélos lovagok harctéri fölénye elmúlt, ez a tűzfegyverek elterjedésével még nyilvánvalóbbá vált. A további hadieseményeket erőteljesen gátolta az 1347-ben kezdődött pestisjárvány, ami jóval nagyobb pusztítást végzett, mint eddig bármilyen háború a kontinensen.
