A Duka-Zólyomi család példája
Tíz esztendeje már, hogy a kiemelkedő felvidéki magyar politikus, tudós, közéleti ember, Duka-Zólyomi Árpád (1941–2013) örökre távozott, hatalmas űrt (és számos megválaszolatlan kérdést is) hagyva maga után.
E sorok írója még 1968 tavaszán, prágai egyetemistaként találkozott vele a prágai Ady Endre Diákkör (AED) valamelyik összejövetelén és attól kezdve évtizedeken át szemtanúja lehetett tudományos, politikusi és közösségszervező munkájának. Később közelebbi kapcsolatba kerültem zenetudós húgával, Duka-Zólyomi Emesével (1944–2017) is, aki a felvidéki magyar zenei élet egyik meghatározó alakja volt. Édesapjával, Duka-Zólyomi Norberttel (1908–1989) valamikor az 1970-es évek végén nyílt alkalmam először találkozni, aki akkor már nem eredeti ügyvédi foglalkozását, nem is az 1950-es években kényszerből vállalt zenepedagógusi munkáját végezte, hanem orvostörténészként lett nemzetközileg is elismert kutató.
Róla kevesen tudják, hogy számos nyelven beszélt (még svédül is!), és egy alkalommal, amikor Bukarestben kellett előadnia egy orvostörténeti konferencián, még románul is megtanult, hogy ne kelljen tolmácsot igénybe venni.
A családot összetartó, zenetanárként és emberként is tiszteletet parancsoló és szeretetre méltó Duka-Zólyominé Szerényi Aglája asszonnyal (1912–2004) egy alkalommal volt módon beszélgetni, abban a „lakóházzá” átalakított pozsonyi hétvégi házikóban, ahol taksonyi száműzetésüket követően a család éveken át meghúzta magát. Árpád nővérével, a csellista Ildikóval (1939–2021) egy rádióinterjú során beszélgettem: ez 2008-ban volt, amikor Duka-Zólyomi Norbert születésének 100. évfordulója ürügyén a három Duka-Zólyomi gyereket sikerült mikrofon elé ültetnem. Árpád feleségével, Sidó Ágnes (1941–2016?) műfordítóval és szerkesztővel évekig a Pátria Rádióban kollégák voltunk.
Mindezt csak azért tartottam fontosnak elmondani, mert eddig azt hittem, hogy minden lényegeset tudok a Duka-Zólyomi családról.
Pék László barátom – aki annak a galántai gimnáziumnak volt korábban a tanára és igazgatója, ahol Duka-Zólyomi Árpád 1958-ban érettségizett – azonban akaratlanul is rám pirított. Egy nem túl vastag, de rengeteg adatot, fényképet és eddig legfeljebb csak nagyon szűk körben ismert tények sokaságát tartalmazó könyvét volt szíves megküldeni nekem, amelyből egy felemelő és egyszersmind szívbe markoló családtörténet tárul az olvasó elé.
A könyv címe – Befogadott menekültekként Taksonyon – csupán egy tízéves időszak (1945–1955) eseményeinek összefoglalását ígéri, de annál sokkal többet tartalmaz. Elképesztő, hogy egy ilyen filigrán könyvbe mi minden belefért!
Duka-Zólyomi Norbert a két világháború közti években, valamint a Tiso-féle szlovák államban a felvidéki magyarság egyik meghatározó közéleti szereplője volt.
1945 után éppen emiatt a csehszlovák hatóságok üldözték, a család pedig egyik helyről a másikra menekült, míg végül a Galánta melletti Taksonyon sikerült „letelepednie”. A könyv részletesen beszámol erről az időszakról, bemutatja azokat az embereket, akik segítették a rendkívül nehéz helyzetbe került családot, de megtudjuk azt is, hogy a hatalom által ide küldött martalócok (szlovák tanító, pártfunkcionárius stb.) milyen módon igyekeztek tovább keseríteni, sőt szinte ellehetetleníteni az életét.
Eközben Aglája asszony a taksonyi magyarok kulturális és egyházi életének is fontos szereplője lett, gyermekei pedig már ekkor tudatosították, hogy fontos küldetésük lesz a jövőben és eszerint alakították az életüket.
Duka-Zólyomi Norbert 1945 után előbb börtönbe került, majd Nyitrabányán különböző fizikai munkára fogták a szénbányában, végül a zene lett az, ami új távlatokat nyitott meg előtte. Az ekkoriban készült fényképeken láthatjuk őt bányászegyenruhában és családja körében, ahogy megjelennek a családot segítő jóakarók, meg azok a taksonyi helyszínek is, ahol a Duka-Zólyomi gyerekek, Aglája asszony és Szerényi nagymama mindennapjai teltek.
Pék László minden lényeges forrást igyekezett felkutatni és meríteni belőle, ezek közül különösen fontos volt Bába Iván 1986-ban készült beszélgetése Duka-Zólyomi Norberttel, valamint Bárdos Ágnes 1991-es rádióinterjúja Aglája asszonnyal, hiszen ezek a személyes vallomások tették igazán hitelessé ezt a rendkívüli történetet, amely alapján – ez meggyőződésem – akár egy izgalmas filmet is forgatni lehetne.
A könyv szerzője és összeállítója emellett természetesen a családdal később valamilyen módon kapcsolatba került embereket is felkutatta, akik érdekes részletekkel egészítették ki mindazt, amiről a család tagjai – mert nehogy dicsekvésnek tűnjön – nem meséltek az őket faggató újságíróknak.
Pék László természetesen fontosnak tartotta azt is, hogy legalább röviden bemutassa a család sorsának alakulását a taksonyi évek után. Elsősorban Duka-Zólyomi Árpádról olvashatunk, aki diákvezérként, tudományos kutatóként, közösségszervezőként és politikusként is mindig a felvidéki magyarság ügyének szolgálatát tartotta a legfontosabb feladatának. A megválaszolatlan kérdések közül talán az egyik legfontosabb az, amit a tavaly elhunyt harcostársa, Duray Miklós fogalmazott meg Árpád halálakor:
Emberpusztítóbb volt az 1969 utáni húsz év, mint az azt megelőző húsz? Úgy mentél el közülünk, hogy ezt már meg sem tudjuk beszélni, pedig lett volna rá több mint húsz évünk. Miért nem ejtettünk sort erre? Ez már téged, nyilván nem gyötör, annál inkább engem. Egy tekintetben azonban nem kell semmit sem megbeszélnünk, odaát sem, ha majd találkozunk: nem sodródtál át a megvásárolható emberek térfelére, noha tudom, csábítottak. Nem törték meg benned az eredendő eltökéltséget, noha tudom, sokan megkísérelték. (…) Rosszul tetted, hogy engedtél azoknak, akik a visszavonulásra bátorítottak.
Emiatt rejtve maradt mindannyiunk előtt sok titok, amit elvittél magaddal a túloldalra. Nem fejezted be, amit akkoron vállaltál. Persze ez már nem téged terhel, hanem minket, akik még ezen az oldalon vagyunk (…) Harcostársként, fegyvertársként búcsúzom tőled. Te vagy ennek a küzdelemnek a paradoxona. Az ismeretlen katona sírját ismerjük, csak nem tudjuk, ki nyugszik a hant alatt.
Ez a könyv azonban több mint puszta virágszál és persze – ahogy Pék László írja – „főhajtás a Duka-Zólyomi családnak a felvidéki közösségünk érdekében tett erőfeszítéseiért. Apa és fia a tudományosság terén teremtettek értékeket és közéleti feladatokat is felvállaltak. Az édesanya az örömadás perceire, a család összetartására összpontosította figyelmét. Lányait a művészetekben rejlő szépségek felé vezette, a zene elvarázsolta őket. Sokan ismerték őket országhatárokon innen és túl, mert a tudomány, a kultúra, a zene és az emberség nem ismer határokat”.
Megjelent a Magyar7 hetilap 48. számában.
