Közös célunk, hogy naggyá tegyük ezt a régiót

Önök készítettek egy szemléletformáló kampányfilmet, amelyből a baloldal kiragadott egy első világháborús jelenetet, és megpróbálta ráaggatni a militáns jelzőt. A normális szemlélő azonban kiérezhette a kisfilmből, hogy önbizalmat próbálnak az emberekbe önteni.

A járványhelyzet miatt a trianoni döntés 100. évfordulójáról megemlékező, nagyszabású rendezvények sajnálatos módon elmaradtak, a Nemzeti Összetartozás emlékművét is csak augusztus 20-án adták át. Orbán Viktor miniszterelnök június 6-i sátoraljaújhelyi beszéde azonban nemcsak aktuálpolitikai szempontból volt érdekes, hanem a történelem- vagy magyarságszemlélet Kárpát-medencei dimenziójából is.

Kapcsolódott a tavalyi tusnádfürdői beszédéhez.

Igen, bizonyos szempontból annak a folytatása volt. Az idei beszéd gondolatisága inspirált bennünket, hogy a kampányba belekezdjünk.

Szerintünk ugyanis az hogy miképp kellene viszonyulnunk Trianonhoz, az azóta eltelt száz évhez, de lényegében az egész magyar történelemhez, egy, a mai napig feldolgozandó kérdése a magyarságnak. Mi úgy gondoljuk, hogy az elmúlt ezeregyszáz évre, amit itt töltöttünk a Kárpát-medencében, büszkének kell lennünk. Ismernünk kell a daliás időket, de a sorscsapásokat is, mert ez a mi múltunk, a történelmünk.

Bármennyire próbálja tagadni a balliberális oldal, az emberek csoport- és nemzeti identitása az emlékekből, a kollektív emlékezetből, a történelemből származik. Erre alapozva tudjuk megfogalmazni, kik vagyunk, és merre megyünk tovább. Szerintem erős tartást ad a „magyar csoda”, hogy egy pár százezer fős kis törzsszövetség több mint ezer éve meg tud maradni a germán, latin és szláv népek között.

Ebből az ezeregyszáz évből azonban nagyon sok telt csatákkal, harcokkal, konfliktusokkal.

A konfliktusok jókora része, melyek a régió népei között zajlottak, valójában nyugati, keleti, vagy déli nagyhatalmak beavatkozásainak következménye volt, amikor a geopolitikai érdekeik miatt az itt élő népeket egymás ellen fordították. E birodalmak szempontjából persze kényelmes volt, ha a befolyási övezeteik szélén a különböző népek egymással vannak elfoglalva.

Ennek sokszor az lett a vége, hogy sok esetben azok is, akik a magyarokkal nem egy oldalon álltak, ugyanazt kapták jutalmul, amit mi büntetésül. A II. világháború után egész Kelet-Európa oda lett dobva a kommunistáknak, függetlenül attól, ki harcolt a tengelyhatalmak oldalán és ki a szövetségesekén.

Az I. világháború után azonban a magyarság szenvedett el komoly területi és lakosságbéli veszteségeket.

Emlékeznünk kell Trianonra, annak a tragédiájára, annak a jóformán begyógyíthatatlan sebeire, ezeket soha nem felejthetjük el.  Ezért is kiemelt célja például a jelenlegi kormányzatnak a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítése. Mindezzel együtt viszont a reálpolitika szempontjából két út áll előttünk.

Vagy folytatjuk a civakodást, amivel a legnagyobb szívességet tesszük a nyugati és a keleti érdekszféráknak, vagy felülemelkedünk az itt és most korlátain, mert közös célunk, hogy ezt a régiót, a Kárpát-medencét, Közép-Európát naggyá tegyük.

Ezt csak úgy tudjuk elérni, ha nem arra figyelünk, hogy keletről, nyugatról vagy délről mit várnak el tőlünk, hanem azt mondjuk, hogy mi magunk vagyunk a felmentő sereg, amire vártunk.

Ez persze első hallásra kicsit heroizáló módon hangzik, de a lényege az, hogy ennek a régiónak együtt kell működnie, mert csak így tud önálló politikai tényezővé válni Európában. Összefogunk, és nem ahhoz idomulunk, hogy éppen Moszkvában, Brüsszelben, Berlinben vagy Párizsban mit mondanak. Jó példája ennek a V4-ek együttműködése, és ezért is frusztráltak sok esetben Nyugaton, amikor látják az egységes fellépést. Hiszen együtt már nem azok a kis államocskák vagyunk, akik nem szólnak bele a „nagyok” játékába.

A kisfilmben talán az a legjobb, hogy merészen ki merte emelni a történelmünk sikeres pontjait, amelyekben konszenzus van a társadalomban.

Amiről azt hittük, hogy konszenzus van. A kisvideónk dramaturgiája három egységre oszlik. Megmutatjuk a hősies, daliás időket, utána kitekintünk a sorscsapásokra, és végül jön a filmnek a központi üzenete, amit a barlangjelenet szimbolizál: Trianon után, a vihar és az elszigetelődés után az édesapa „megvilágosodik”, hogy mi magunk vagyunk az a felmentő sereg, amelyre vártunk. Ezután érkeznek képek a régiós összefogásról, az erősödő országról, és a család felér a hegycsúcsra.

Itt a nagyapa kimondja az unokájának, a következő generációnak, hogy nem ért véget a történelmünk sem Mohácsnál, sem Világosnál, sem Trianonnál, az unoka generációjától függ a folytatás. És ha jól fogja folytatni, akkor ragyogni fog Szent István koronájának minden köve.

Nem azt szoktuk meg a történelemoktatásban és -szemléletben, hogy büszkék lehetünk a sikereinkre.

A globális liberális narratíva az, hogy a múlt, a nemzeti történelmek bűnös és rossz dolgok, ezért ami abból fakad, azokra emlékezni nem szabad. Ennek sok kézzelfogható következménye van: az idősek, a tapasztalat lenézése, a tekintély megvetése, a nemzeti hősök, a nemzeti történelem megtagadása.

Nyilvánvalóan vannak ellentétek ebben a régióban a múlt megítélése kapcsán, de a ránk leselkedő legnagyobb veszély az, hogy a modernség általánosságban be akarja „tiltani” a múltat, mert azt a vádak szerint jellemzően fehér, heteroszexuális keresztyén férfiak csinálták és írták, „tehát” magában rejti a kirekesztés, a homofóbia és maszkulinitás bűnét.

És ez persze nem fér össze a tolerancia meg a konszenzuskeresés értékeivel, így hát utóbbi nevében vandál módon elkezdődik az „agresszív” történelmi emlékművek, szobrok ledöntése, a történelem átírása vagy megszüntetése – ahogy ezt ma az USA-ban vagy Nyugat-Európában látjuk.

Ez egy nagyon veszélyes és csúszós lejtő, beteg logika. Tagadjam meg a nagymamámat is, azért, mert az ő korában rossz dolgok történtek? Döntsük le a Hősök terén a honfoglalók szobrait, mert végső soron ők is agresszív hódítók voltak?

Ez a film perspektívát is nyújthat a felvidéki magyaroknak is, hogy Trianon száz éve után is van esélye a magyarság megtartásának.

Ha a felvidéki magyarságnak és bármelyik határon túli közösségnek ez segíteni tud a megmaradásban, ha csak egy magyar identitását „megmentheti”, arra mi mérhetetlenül büszkék leszünk. A film, a kampány nyilván érzelemdús dolog, nem dokumentarista műfaj, de mindannyiunkban él a kínzó kérdés: hogyan tudjuk meghaladni Trianont, amely igazságtalan volt, mert magyarok millióit szakította szét, és egy sor, ma is létező konfliktust okozott?

A határokon átívelő nemzetegyesítés mellett szerintem úgy, hogy „elmondjuk” a velünk együtt élő népeknek – melyeknek szintén hazája volt Szent István országa –, hogy együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség.

Ezt viszont annak a szlováknak kellene elmagyarázni, aki az elmúlt száz évben azt tanulta, hogy a magyar elnyomó földbirtokos. Miközben tudnia kéne, hogy a török világban ő volt Magyarország, ő is kuruc volt, és akár büszke is lehetne a közös történelmünkre.

Senki sem naiv.

Azokat az ellentéteket, amelyek a magyarok és a körülöttünk élő népek között vannak, egyik percről a másikra nem tudjuk megoldani. Azért is, mert a környező országokban egyesek az identitásukat még mindig a magyarság ellenében próbálják meghatározni.

Kotlebáék eszmeisége nem fog máról holnapra eltűnni. Éppen ezért az a célunk, hogy ráébresszük ezeket a népeket, hogy ha Magyarországnak jól megy, akkor nekik is jól fog menni, és az egész régiónak jó lesz. Ha legalább azt sikerül megértetni, hogy a magyar siker kapcsán senki sem ellenérdekelt, akkor elindulhatunk afelé, hogy egy román, szerb vagy szlovák vezetés is rádöbbenhet, ez nekik is jó lehet. Ehhez eszköz a gazdasági együttműködés, a határon átnyúló fejlesztések, az elszakított régiókba áramló magyar befektetések, de az észak-dél irányú infrastrukturális összeköttetések erősítése, kiépítése is.

A javuló viszony talán annak is betudható, hogy a rendszerváltozás után a kelet-európai országoknak sikerült gazdasági eredményeket elérniük. Az elkövetkező évek kérdése, hogyan jövünk ki az EU költségvetéséből, mennyire zavarja meg ezt a jogállamisági játszma.

A térség egyes államait folyamatosan azzal bombázzák, hogy sérül a jogállamiság, nem tartják be az „uniós értékeket”, és ezért büntetésképp megvonnák az EU-s forrásokat. Azonkívül, hogy

ez abszolút ellentétes az uniós szerződésekkel, és hogy a „jogállamiság” egy definiálhatatlan fogalom, morális és politikai szempontból is vállalhatatlan zsarolás. A II. világháborút követően odadobott minket a Nyugat a Szovjetuniónak.

A rendszerváltást követően az integrációval kecsegtetve rábírták a régió országait stratégiai szektoraik privatizálására, majd az uniós csatlakozás után a még nem privatizált szektorok liberalizációjára. Persze, részesévé válhattunk egy gazdasági közösségnek, de cserébe megnyitottuk a piacainkat a nyugati tőke előtt, lemondtunk a vámokról, felkínáltuk jól képzett munkaerőnket. Az uniós források tehát nem könyöradományok, hanem nekünk járnak – még úgy is, hogy a legóvatosabb becslések szerint a régióba jutó minden euró fele visszaáramlik a nyugati cégekhez.

Viszont jogosnak tűnik az az érvük, hogy mi akartunk csatlakozni.

Mire elértünk odáig, hogy csatlakozhattunk az Unióhoz, a transzatlanti közösséghez, kiderült, hogy az a Nyugat, amelyet a régióban sok évtizeden keresztül elképzeltünk, félig-meddig megszűnt.

Amikor kis túlzással Nyugat-Európára, a jólétre áhítoztunk, biztosan nem arra gondoltunk, hogy a genderideológia félhivatalos szintre emelkedik, hogy az Uniónak írott LMBTQ-stratégiája lesz és politikai projektté válik az abortusz, az eutanázia, a drogliberalizáció, a droghasználat vagy az illegális migráció bátorítása. Kosztolányi sorai jutnak az eszembe: „Nincs meg a kincs, mire vágytam, A kincs, amiért porig égtem”.

Azt mondják, a demokrácia nem épült be a génjeinkbe.

Ezzel az a gond, hogy a nyugati eurokrata elit ezalatt a liberális demokráciát érti. És éppen az mutatja a modern progresszív gondolkodás szellemi terrorját, hogy semmilyen más demokratikus alternatívát nem fogadnak el emellett.

Viszont szerintem ez a mindent relativizáló liberális nihil fogja civilizációs öngyilkosságba hajszolni a Nyugatot, miközben a régió sokat korholt „félperifériás fejlődése” most akár a hasznunkra válhat.

Később és felvizezve ért el hozzánk a felvilágosodás, és nyilvánvalóan nem elkenve a kommunizmus iszonyatos bűneit és százmilliós pusztítását, a vasfüggöny Közép-Európát a jólét mellett a posztmodern vadhajtásaitól is elzárta némiképp. Míg Nyugaton már nincs választás szerintem, ott már adottság a multikulti és a „szexuális forradalom” karneváli abszurditása, nekünk itt még van választásunk, és ez a lehetőség is összefűzheti a térség népeit.

Fordítsuk meg a kérdést. A V4 országai állíthatják meg, fordíthatják meg az elmebajt?

Inkább onnan nézném, mi lehet a reális cél. Számunkra szerintem az, hogy

az Unión belül annyi engedtessék meg nekünk, hogy megőrizhessük szuverenitásunkat és azt az életmódot, társadalmi normarendszert, amit hagyományosnak gondolunk. Mondhatnám úgy is, hogy annyit kérhetünk: nyugatiak között hadd maradhassunk meg európainak.

Persze Németország és Franciaország dönthet úgy, hogy multikulti társadalmat épít, amely „érzékeny” minden művileg kreált kisebbség problémájára és az abnormalitást a normalitás szintjére emeli. Közép-Európa mindig multietnikumú közeg volt, de ennek semmi köze a modern multikulturalizmushoz. A mi soknemzetiségű történelmünket a soklakásos társasházhoz tudnám hasonlítani, ahol persze sok a beázás meg a közgyűlési vita, de a lakók alapvetően ismerik egymást, együtt élnek régóta. A multikultiban viszont berontanak a társasházba az illegális lakásfoglalók, először elfoglalják a folyosókat, aztán a nappalikat, és mikor rájuk szólnak a lakók, akkor a jogaikra hivatkoznak.

Eszmékről beszélünk, de ez nemcsak a felszín? Nem az Európai Egyesült Államok vagy a szuverén nemzetek közössége közti felfogás jelenti az ellentétet?

A „globalizmus kontra szuverenizmus” vitának eszmei gyökerei vannak, mert éppen a multikulturális, liberális, nyílt társadalom eszméje visz el oda, ahol nincs szükség határokra, nemzeti öntudatra. A balliberálisok célja ehelyett az, hogy jöjjön létre egy massza, először valamilyen európai állam, azután pedig egy világkormány. Ennek a globalista–lokalista ellentétnek a világnézetin kívül természetesen nagyon sok gazdasági leágazása is van, de a lényege szerintem politikai természetű.

Több ellentétet említettünk. Hogyan fogalmazhatjuk meg zárszóként a térségünk céljait?

A Kárpát-medencének, a visegrádi térségnek közös érdeke, hogy sikeres legyen. Ezen belül, ha mi meg tudjuk haladni Trianont, és megvalósítjuk a határon átívelő nemzetegyesítést, az lesz a lehető legnagyobb siker.

Win-win helyzetet kell kialakítani, ahol a térség összes nemzete úgy érezheti, hogy a történelemben hosszú évszázadok után végre sikeres pályán van.

Mi pedig emellé oda tudjuk tenni, hogy arra a tragédiára, arra az igazságtalanságra, amit száz évvel ezelőtt velünk tettek, valamilyen formában - ha nem is egészében orvosolva - gyógyírt tudunk találni.  

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/40. számában.