A Magyar Tanács és a felvidéki politika

A sikeres szereplés feltételezné, hogy a képviselőink nemcsak visszaszerzik a választók bizalmát, de mozgósítani is tudják a passzív tömegeket. Akárhogy is végződik a voksolás, sokadszorra járjuk ugyanazokat a köröket, hiszen a választási rendszerbe van kódolva az a mechanizmus, ami végső soron a szlovákiai magyarok frusztrációjához és közügyektől való elfordulásához vezet. Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy rámutassak a helyzet tarthatatlanságára, és felvázoljak pár lehetséges kiutat.

A legfontosabb érdekérvényesítési fórumnak Szlovákiában a parlament számít. A parlamenti jelenlét meghatározó, anélkül a közösségről nagyon nehezen vesznek tudomást.  A választási rendszer szabályai alapján az a párt kerül a parlamentbe, amelyik átlépi az ötszázalékos küszöböt. Ez a formálódó szlovák kezdeményezések számára viszonylag egyszerű feladat, hiszen nagy merítésből dolgoznak. Ennek is köszönhetően a parlamenti választások mindegyikén jutott már be a törvényhozásba új párt, ahogy az átlépő és megszűnő formációkból is akad elég. Így pedig a szlovák elitcsere is biztosítva van, hiszen rendszeresen jelennek meg a politikában hiteles(nek tűnő) új szereplők, miközben a szlovák pártok nincsenek rákényszerítve a forradalmi személycserékre és a megújuláskényszer sem annyira sürgető a számukra.

Magyar viszonylatban más a helyzet. Nincs tér a szabad versenyre, az ötszázalékos határ alapjaiban változtatja meg a játékszabályokat a kilenc-tíz százalékos közösség számára. Aki egy létező közegben új pártot alapít, az a legnépszerűbb olvasatban nem alternatívát kínál, hanem automatikusan megosztja a közösséget és a magyar érdekérvényesítés esélyeit rontja, a magyar kezdeményezések erejét gyengíti. A jelenség bebetonozza pozíciójukba a régi pártokat, az állandóság pedig karöltve a választók politika iránt érzett, egyre fokozódó frusztrációjával, nem a közügyekben való részvételre, hanem a távolmaradásra ösztönöz. A pártok belső megújulására léteznek korlátozott eszközök, például a listán szereplők sorrendje és a karikázás intézménye. Ez sem tökéletes módszer, hiszen a viszonylag ismeretlen jelöltek kiemelt pozíciókba kerülve akár a párt eredményének is árthatnak, felkarikázni pedig akkor tudják magukat, ha szem előtt vannak – ez a róka fogta csuka esete.

A következő hónapokban már csak azért is érdemes lesz figyelni a Magyar Közösségi Összefogás eredményét, mert egy irányított elitváltás történik egy pártszövetségen belül.  Három hónap múlva kiderül, mennyire volt sikeres az MKÖ belső megújulásra tett kísérlete, mivel a párt népszerűbb képviselői nagyon látványos gesztusokat gyakoroltak, és megadták a lehetőséget az újraformálódáshoz. Az is kiderül, hogy a Most-Híd hátrasorolt fiataljai tudnak-e érdemi karikákat szerezni, és lezajlik-e bármiféle érdemi, mérhető fiatalítási procedúra a válságos időket élő pártban.

Adódhat a kérdés, miért foglalkozom ily terjedelmesen a politikai pártok helyzetével. Azért, mert a szlovákiai magyar közösség sokszínű, és mint az elmúlt hónapokban kiderült, a jelenlegi körülmények között ezt a sokszínűséget törvényszerűleg problémás egy politikai párt zászlaja alá terelni. Különösen nehéz a feladat annak a fényében, hogy egyre többen kérdőjelezik meg – egyébként helytelenül – az etnikai pártok létjogosultságát és életképességét, és lépnek ki az MKP–Híd mátrixból. A széles körben érzékelhető társadalmi kiábrándultság sokakban olyan képet alakított ki, hogy a politikusok nem törődnek a közösségükkel, és minden lépésüket a személyes, gazdasági haszonszerzés motiválja. Ilyen körülmények között nehéz választókat szerezni és lelkessé tenni, különösen a déli régiókban, ahol a távolmaradási tendenciák egyre erősebbek.

Az általános kiábrándultságnak több oka is van. A fent említett passzivitás már azelőtt is érezhető volt, hogy a politikusaink leültek volna egymással tárgyalni, és hónapok alatt sem egyeztek meg. A további okok között említhetjük, hogy nincs értelmezhető nagy felvidéki magyar jövőkép, gyenge a kommunikáció a társadalmi szervezetekkel, illetve nem épültek ki párhuzamos intézmények. A felvidéki gondolkodás ezt a problémát már régóta azonosította, nem véletlen, hogy visszatérő témája a közbeszédnek az önkormányzatiság és az autonómia – amellett, hogy a koncepciók elkészítése mellett senki nem próbált ebben az ügyben határozottan lépni.

A jövő hétvégén esedékes Magyar Tanács meghirdetésével a Kerekasztal az első lépést kívánja megtenni a hosszú távú szlovákiai magyar intézményesedés útján. Erre több okunk is van. Az egyik, hogy az előző hónapok tárgyalásainak lezárultával a nyilvánosságnak mindenképpen szüksége van valamiféle pozitív impulzusra a közszereplők részéről. A másik, hogy könnyen előállhat egy olyan helyzet, amely a kisebbségi parlamenti jelenlét teljes elvesztésében csúcsosodik ki. Egy ilyen közegben különösen fontos a reprezentatív, világnézettől függetlenül a lehető legtöbb tekintélyes szereplőt tömörítő fórum kialakítása, amely a közügyekkel kapcsolatban is állást foglal, és esélye van magyar hangként megjelennie a közéletben. Az első lépéseket már most meg lehet tenni egy olyan testület kialakítására, amely elmondhatja magáról, hogy az egész magyar közösséget képviseli. A lépés elmaradása és a parlamenti képviselet elvesztése esetén olyan hatalmi vákuumban találhatjuk magunkat, amelyben a sorsunkról mások döntenek a fejünk felett, a képviseletünk önjelölt személyek kezébe kerül, a szlovákiai nyilvánosságtól pedig végképp elzárjuk magunkat.

Az önszerveződési folyamat csak fokozatosan indulhat el. Fontos, hogy a Magyar Tanács ötletével minél több szereplő azonosulni tudjon, és a szervezési munka megkezdése ne konfliktusforrást jelentsen, hanem pozitív üzenetet a választók felé – hogy láthassák, az elitünknek van közösségi víziója. A kampány beindulása és az ünnepek előtt erre a gesztusra lenne a leginkább szükség.