2011. április 7., 22:19

Alagútban

BUDAPEST. Veszedelmes lehet a „megállás”, amikor belemerülünk gyászba, kudarcba, csalódásba, egy fájó, sértésbe; mondatba vagy a gondokba - olvasom Gáncs Aladár elmélkedését. A sokak által tisztelt és szeretett lelkész-orgonista sajnos már nincs köztünk, de mélyen emberséges írásaival a rászorulóknak ma is vigaszt nyújt.

Nagy élmény volt számomra gyerekkoromban, amikor Piliscsabáról Pestre utaztunk. A vonat útja a vörösvári alagúton át vezetett. A kalauz sietve ment végig a kocsikon, és minden ablakot becsukott. Azután csakhamar elérkezett a pillanat: hirtelen sötét lett, és máris bent robogtunk az alagútban. Egymást sose láttuk.

Emlékszem, hogy egy alkalommal egyik útitársunk elmagyarázta: ha váratlanul megáll a vonat az alagútban, bejön a nyitott ablakon a füst, és öt perc múlva megfulladunk. Akkor persze nem egészen értettem ezt…

Tudjuk, hogy a Biblia is beszél a „megállásról”, sõt a megállás veszélyérõl is. Sodoma pusztulásának történetében az Úr Lótnak mondja: „Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, és meg ne állj a környéken; a hegyre menekülj, hogy el ne vessz.” (1Móz 19,17; Károli-fordítás) Zsolt 1-ben pedig ezt olvassuk: „Boldog ember az, a ki (…) bûnösök útján meg nem áll…” (Károli-fordítás)

Veszedelmes lehet a „megállás”, amikor belemerülünk gyászba, kudarcba, csalódásba, egy fájó, sértõ mondatba vagy a gondokba. Pál apostol arra int: semmi felõl ne aggódjatok, vagyis ne merüljetek bele semmilyen aggodalmaskodásba szeretteitek vagy a holnap miatt.

Egy asszony elveszítette húszéves fiát; úgy gyászolta, hogy naponta kiment a temetõbe friss virággal, és órákig sírdogált a sír mellé csináltatott kis padon… Aki nem tud továbbmenni, hanem ápolja magában fájdalmát, keserûségét, az veszélyes úton van. Elõször is perben áll Istennel, vádolja Istent. De perben áll az egész világgal, elsõsorban is önmagával. Ennek a vége pedig sokszor idegösszeroppanás vagy öngyilkosság.

Amikor Isten az igében arra figyelmeztet, hogy vessük minden gondunkat õreá, ezzel minket akar megóvni, mert jól tudja, hogy a mi erõnk kevés a terhek elhordozásához és ahhoz is, hogy túllépjünk rajtuk. A gondokat, bajokat, csalódásokat éppen azért adja Isten, hogy megérezzük erõtlenségünket, ne mi akarjuk õket megoldani, hanem gyermeki bizalommal kapaszkodjunk az õ erejébe. És akkor naponta boldogan megtapasztalhatjuk, hogy „mindenre van erõm a Krisztusban, aki megerõsít engem” (Fil 4,13).

Gáncs Aladár

Megosztás

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.